Több mint 15 éve dolgozik az orosházi Szikhát Kutyamenhely lakóiért, könyvelői állását adta fel azért, hogy a nehéz sorsú ebekkel foglalkozhasson. A mai karrierista világban sokak számára ez szinte elképzelhetetlen.
Egy meggyötört kiskutyus várja gazdáját a városháza előtt. Fekete, kistestű, a tekintetén a riadtság és a sorstalanság látszik. Vajon eljön-e érte a gazdi? Még fél órát vár reménytelenül és dideregve az idei első hóban, mikor váratlanul egy kisbusz érkezik. A járműből egy alacsony, mosolygós hölgy száll ki, aki a kutya felé sétál, miközben kedves hangon becézgeti és nyugtatgatja:
– Nahát, neked meg hol a gazdid? Fázol? Semmi gond nem lesz! Nem kell félni, hoztam neked enni! Na gyere ide hozzám, nem lesz semmi baj! – mondja kedvesen. A kutyus azonnal odarohan, hiszen nem tud ellenállni az ínycsiklandó falatoknak, és az idegen kedvességének.
Könyvelőből állatmentő
Pusztai Ilonának nem ez volt az első ilyen esete, hogy megmentett egy “ottfelejtett” vagy elkóborolt gazdátlan kutyát a hidegtől és az éhségtől. Nem véletlenül választottuk a Hét emberének az Orosházi Állat- és Természetvédő Egyesület telephely vezetőjét.
Önkéntesként kezdte 2001-ben és egyre jobban belemerült az ottani történésekbe.
– Munka után egyből a kutyamenhely felé vettem az irányt, hogy segítsek a bajba jutott kutyusokon. Mérlegképes könyvelőként dolgoztam még akkoriban, de nem tudtam a munkámra koncentrálni, hiszen azt vettem észre, hogy csak a kutyákon és a menhely problémáin jár az agyam egész nap. Rájöttem, hogy az önkénteskedést és az eredeti munkám egyszerre nem bírom csinálni, így 2010-ben, amikor lehetőségem volt rá, a menhelyet választottam – mondja Pusztai Ilona.
A Szikhát Kutyamenhelyet 2001-ben alapították meg Orosházán, de hiába szeretett volna alapító tag lenni, rengeteg teendője mellett nem volt rá lehetősége, hogy az alapításból kivegye a részét, így csak később kapcsolódott be a munkába.
– Most már azonban éjjel-nappal a telepen vagyok, ezt nem is lehet másképpen csinálni, csak ha minden napi szintű történéssel tisztában vagyok a menhely életében – fogalmaz.
Szigorúbbak az örökbeadás feltételei
A menhelynek 200 “lakóra” van engedélye, de a folyamatos telt ház a jellemző. A környékről is rengeteg kutyát befogadhatnának, de sajnos nincs rá módjuk. A kutyusok kettesével, hármasával vannak elhelyezve, 30 és 40 négyzetméteres kennelben. Az ember azt hinné, ha érkezik egy új kutya, akkor csak bezárják valamelyik kennelbe. Pedig nem így van.
– Egy összeszokott bandába sose tudunk új kutyát betenni, hiszen az nagyon időigényes és komoly feladat. Az utóbbi években megszigorítottuk az örökbe adást, nagy örömömre.
Próbáljuk kiszűrni a rossz gazdát, mert nem az a lényeg, hogy túladjunk egy kutyán, hanem hogy jó tulajdonoshoz kerüljenek az állatok. Erre azért van szükség, hogy a kutyus soha többet ne kerülhessen ilyen helyzetbe és egy igazi családtag váljon belőle.
Nehéz kiszűrni, hogy kiből lesz jó gazda, de azért találunk bőven jó példát is.
A kutyusok nem csak Orosházára kerülnek. A Projekt-Pusztahunde-val jó kapcsolatokat ápolnak, nekik nagyon sok mindent köszönhet a menhely.
– Ők Németországba visznek tőlünk kutyusokat, aminek nagyon örülünk. Személyesen voltam kint és meggyőződtem, hogy tényleg nagyon jó helyre kerülnek a rászoruló állatok. Németországban nincs a kutya láncra kötve. Ott igazi családtagként kezelik az állatot,, ha úgy alakul, viszik magukkal akár nyaralni is – mesél kinti tapasztalatairól.
Minden mentés külön élmény
Arra a kérdésre, hogy melyik volt a legemlékezetesebb “ügyfél”, úgy válaszol, számára minden mentés egy külön élmény, nem tud köztük különbséget tenni. De amikor noszogatom, hogy csak volt egy olyan kutya, akinek megmentése nagyon megragadt, nagy nehezen mond egyet.
– A legkiemelkedőbb sikersztori talán a “Város Macija” lehet, akit pár évvel ezelőtt mentettünk meg. Egy hatalmas testű kaukázusi juhász medveölő keverékről van szó. A kutyus 3 hónapos korától kint élt az utcán, nem bírtuk befogni, viszont akkor még ez nem is a mi feladatunk lett volna. Hol itt, hol ott felbukkant, de mindig elmenekült vagy eltűnt, mielőtt kiértünk volna. Mindenki etette, volt, hogy a Posta előtt látták, volt hogy a Kossuth utcán, de senki se lelte nyomát, akinek kellett volna. Egyszer a temetőben találkoztunk vele, ahol hiába kábítottuk el, úgy is sikerült megszöknie előlünk. Körülbelül másfél éves volt, mikor sikerült befogni, segítségünkre volt a rendőrség, átjöttek a békéscsabai állatvédők. Az ő megmentése hatalmas sikerélmény volt. Később Németországba került, ahol boldog élete van. Ettől pedig én is boldog vagyok.
