Több mint tíz éve vezeti az orosházi mentőállomást, tudja, hogy nagy a felelősség. A munkája mellett a család a legfontosabb, ami pedig hiányzik neki: a sport. Főnök, menjél haza pihenni! – mondják neki sokszor bajtársai.
Új autót kaptak a mentősök, egészségügyi képzés a rend őreinek, a múlt század életmentő eszközei a múzeumban, ünnepek alatt is szolgálatban – az OrosCafén, mentősök, no és Kovács Tibor keresésre kiadott cikkek is mutatják azt az összetett feladatsort, amivel az interjú során találkoztam.
Az orosházi mentőállomás vezetőjét, Kovács Tibort választotta a héten szerkesztőségünk a Hét emberének. A „felállás” most sem változott: nem értette, miért Ő, szerinte a városban nagyon sokan végzik alaposan, jó ügy érdekében a feladatukat nap mint nap. Végül persze „beállt a sorba” – irodájában beszélgettünk, ezen a napon épp nem vonuló mentőtiszt volt, most vezető. Megfontolt, tudatos vezető – évtizedes tapasztalattal.
Ha gond van, jön a bajtárs
– 1993 augusztusában kerültem az orosházi mentőállomásra, vezetőként 2004 februárjától látom el a feladatokat. Nem egyszerű, mindenért felelősséggel tartozom. Onnantól kezdve, hogy kiérjen időben az adott egység jól felszerelten, az utolsó fecskendőn át az adminisztrációs teendőkig. Emellett mindig próbálom felkutatni a pluszlehetőségeket, legutóbb például egy program keretében mintegy 700 ezer forintot kaptunk. Építeni kell a társadalmi kapcsolatokat is, igyekszünk aktívan részt venni Orosháza város életében, ott vagyunk a rendezvényeken, előadásokat, képzéseket tartunk – emeli ki Kovács Tibor.
Azt mondja, magas a tisztelet velük szemben, ezért hálásak, csakúgy, mint azért, hogy sokan segítik a mentősök munkáját, de igyekeznek saját erőből is fejleszteni, továbblépni (ezt egyébként többször hangsúlyozza beszélgetésünk során). Kiemeli munkatársai hozzáállását, családként élik meg a sokszor tragédiák által beárnyékolt mindennapokat.
– Soha nem volt még olyan, hogy kértem valakitől segítséget, és nemet mondott. Természetesen tudom/tudjuk, hol a határ. Kihívásként tekintek a feladatomra, szerencsére ebben kollégáim, segítőim is mellettem vannak, sok terhet levesznek a vállamról. Együtt dolgozunk a mentőállomásért. Van olyan, hogy az embernek tele a hócipője, néha igen nehéz, de akkor jön a segítség, a bajtárs, és minden újra visszazökken – hangsúlyozza a jelenleg 5 mentőtiszttel, 14 ápolóval és 14 gépkocsivezetővel dolgozó orosházi mentőállomás vezetője.
„Aki itt van, fontos”
Érdekes választ kapok akkor, amikor azt kérdezem: mennyit dolgozik egy héten? „A héten nem csináltam semmi rendkívülit” – mondja, hiszen évek, évtized óta vezeti az állomást, számára természetes a feladatkör, mely mellett egyébként részállásai is vannak, ahogy fogalmaz: „hogy boldoguljanak”.
A család a legfőbb számára, kedvenc időtöltésére, a sportra mostanság nem is jut ideje. Gyorsan hozzáteszi, majd akkor, ha nagyobb lesz a kislánya. Kérdezem az idei tervekről, rögtön visszakanyarodunk a munkához.
– Jövő hónaptól csatlakozik hozzánk egy új munkatárs, emellett a kor szellemének megfelelő eszközöket szeretnénk beszerezni. Pályázunk, próbálkozunk, hogy a lehető legjobban tudjunk teljesíteni akkor, ha valaki bajban van. Felelősségteljes a feladatunk. Úgy vélem: a jó mentős kicsit angyal, kicsit ördög is. Tudnia kell hidegvérrel, higgadtan kezelni a helyzeteket, ugyanakkor az empátia elengedhetetlen. Azt szoktam mondani: az élet iskolája úgyis eldönti, ki tudja vinni ezt a feladatkört, mely sokszor kegyetlenül nehéz. Amikor kisgyermek kerül bajba, újra kell éleszteni, megviseli az ember lelkét. Ilyenkor igyekszünk segíteni egymást, bajtársként – hangsúlyozza.
Az élet iskolája számára már megtanította, higgadtan, megfontoltan, tudatosan kell dolgoznia, akkor is, amikor vonuló mentőtiszt, és akkor is, ha mentőállomás-vezető. „Aki itt van, fontos.” – teszi még hozzá a végén, úgy vélem, jó vezetőként, bár erre vélhetően kollégái tudják a legmegfelelőbb választ.
