Egy orosházi szubjektív élménybeszámolója Dunáról, önkéntesekről és önzetlenségről – Budapestről.
Sok kicsi sokra megy – és tényleg! Az árvizet nem érdekli, hogy nő vagy férfi, ház vagy étterem, kutya vagy macska. A Duna árad és pusztít.
Szombat este első utunk a Dagály strandhoz vezetett. Az illetékes szervek már nem engedtek be civil önkénteseket, viszont információt kaptunk arról, hogy a Tímár utcánál lévő Rozmaring étteremnél még jól jön a segítség. Nem is késlekedtünk sokat, gyorsan megtaláltuk azt a helyet, ahol tényleg szükség volt szorgos kezekre. Örültek a friss önkénteseknek, azonnal át is vezettek minket a HÉV túloldalára és beálltunk az akkor már nagyban dolgozó emberek közé.
A fáklyákkal megvilágított terepen hosszú emberláncban adogattuk egymásnak a homokzsákokat. Egy átlagos zsákba 3-4 lapát homokot raktak, de akadtak olyanok is, melyek jóval nehezebbek voltak. Az önkéntesek hangos kiáltással közölték egymással a „családi csomag” érkezését és tisztán lehetett hallani, hogy egy-egy súlyosabb zsák éppen hol tart – cifra szavak és nyögések hagyták el a dolgozók száját. Hihetetlen, micsoda összefogásnak voltunk tanúi. A megterhelő munka ellenére a hangulat zseniális volt, teljesen ismeretlen emberek szórakoztatták, bíztatták egymást, hogy még egy kicsit tartsunk ki. Ha valaki szólt, hogy szükség van még szabad kézre, esetleg váltásra, 1-2 perc elteltével már érkezett is az új ember. Jöttek és dolgoztak, férfiak és nők egyaránt.
Emberi előítéletnek, politika hovatartozásnak itt helye nem volt. Tőlem nem messze két agyontetovált punk férfi dolgozott. Kedvesek és viccesek voltak, poénokkal oldva a feszültséget. Láttam édesapákat, akik gyermekük esti fürdetését követően érkeztek a védekezéshez. Egyenruhás cserkészeket, Vöröskereszt munkatársakat, fiatal trendi egyetemistákat, középkorú családanyákat és hivatásosokat. Egy fiatal nővel közösen dolgoztunk, megosztottuk a munkát – amíg kesztyűben alulról megtámasztotta a zsákot, addig én felül fogtam össze, hogy még véletlenül se boruljon ki a homok.
Minden közös: az erő és a kávé is
Természetesen az idő múlásával egyre jobban fáradt a karom és előfordult, hogy megszakadt az adogatás ritmusa, a nehéz zsákot elejtettem. Senki nem szidott meg esetlenségemért, sőt! A mellettem álló férfiak azonnal lenyúltak érte és homokzsákok utazása töretlenül folytatódott tovább. A zsákok mellett folyamatosan érkeztek szendvicsekkel megpakolt dobozok, csokoládék. Egyfolytában kérdeztek minket, hogy van-e elegendő ásványvizünk, szükségünk van-e váltásra. Minden közös volt: az erő, a kitartás, az ásványvíz, a kávé, a tea.
Hajnali fél 2-kor az egyik szervező figyelmet kért. Rövid beszédében hálásan megköszönte a kitartó munkát, az odaadást és nem győzte szavakkal kifejezni azt az embertelen teljesítményt, melyet az önkéntesek nyújtottak. Óriási ováció és tapsvihar kísérte szavait, mindenki büszke volt arra, hogy segíteni tudott és valami nagyon jó érdekében az idejét, erejét a védekezésre szánta. Az állandó tájékoztatás a számtalan Facebook csoportban és oldalon, a telekocsi szerveződések, a civil szervezetek felajánlásai, a hivatásos szakemberek és önkéntesek kitartó munkája. Vészhelyzetben minden segítség, legyen az csupán egy poszt megosztása. Ilyenkor pedig bízom abban, hogy mindenkinek bevésődik az emlékezetébe: egymásért vagyunk és nem egymás ellen!
Fésű Renáta
