Önálló koncertet adott a Petőfi Művelődési Központban a Kon-Tiki együttes december 14-én.
Nem túl imponáló kezdés, ha az ember rögtön azzal indít egy koncertbeszámolót, hogy baja van a zenekarral. Mentségemre szóljon, hogy a probléma gyökerét alapvetően a Kon-Tiki eddigi közel két éves pályafutása alatt szerzett erősen pozitív benyomásaim jelentik, s ebből a megközelítésből egészen nyilvánvalóan adódott számomra a kérdés: most is olyan remek bulit hoznak majd, mint eddig már oly sokszor? Nos, a rövid és tömör válasz valahogy így hangozhatna: igen is, meg nem is.
A Fehér Béla, Tóth István, Kovács Zoltán, Csizmadia Sándor, Szőke Szabolcs felállású Kon-Tiki együttes alapvetően igen jól fogyasztható, dallamdús gitármuzsikát játszik, ráadásul olyat, amire kiválóan lehet táncolni. Ezek a zenék nem saját alkotások, a nóták többsége a kimondottan instrumentális gitárzenét előadók között is a legnagyobbnak számító Shadows együttestől való. Ezek alapján pedig nem volna nagy merészség azt állítani, egy ilyen repertoárral egyszerűen nem lehet rossz koncertet hozni. (És akkor még nem is említettük a svéd Spotnicks és az amerikai Ventures slágereit!)
Mindazonáltal felületes és a valóságtól elrugaszkodott gondolat az, amely csupán a játszott zene korábbi sikerére apellál. Bizony-bizony a Kon-Tiki által játszott műfajban, hogy úgy mondjam, nem lehet mellébeszélni. Ezek a gitármuzsikák konkrét, szolmizálható, kottázható dallamokat tartalmaznak, s aki ezeket ismeri, aki ezekben otthon van, az tudja és hallja, ha valahol nem az a hang szólal meg, aminek éppen ott szólnia kellene. Ilyen zenét játszani nem könnyű.
A melódiák hősei természetesen a gitárosok Fehér Béla és Tóth Pisti voltak. A másfél órás koncert nagyobb részében Béláé volt a főszerep, ő remekül hozta az egyéniségéhez is kiválóan passzoló lendületesebb, tempósabb zenéket, ezekre remekül lehetett volna táncolni is, ha kicsivel több lehetőség van a színpad előtt a nézőtéren. Pisti gitárjátékát az andalítóbb gyönyörű dallamok alkotta zenék határozták meg. Nála egyrészt apró bizonytalanságokat véltem felfedezni, másrészt számomra a hangszeren (vagy pedálon, nem tudom) beállított visszhang mértéke elnyomta a dallamíveket, érzésem szerint nem tudtak kibontakozni azok a gyönyörű melódiák, amiket játszott.
A csapat játékával összességében nem volt különösebb probléma, a Kovács Zoli által megszólaltatott billentyű (amit én olykor sajnos nem nagyon hallottam) hozta a szőnyeget és szólózott, amikor kellett, a basszgitár (Csizmadia Sanyi) és a dob (Szőke Szabolcs) jól hozta a ritmusszekciót.
Hangzástechnikailag azonban sajnos nem közelítette meg a Kon-Tiki néhány korábbi ragyogó koncertjét ez a buli. Ennek okát – azt gondolom – az egységes keverés és hangosítás hiányában lehet keresni. A Bubik-terem színpadán a három gitáros a saját alapjáról szólt, a dob hangosítás nélkül, a szintetizátor pedig külön hangosítva. Ez a zenekar nyilvánvalóan zenél olyan remekül, hogy megérdemeljenek egy önálló koncerten egy normál, rendes hangosítást, reméljük legközelebb nem lesz ebben hiány.
S végül van itt még néhány elem, ami a hangulatot illeti. Időben érkeztem, így megfigyelhettem a közönség érkezését, s számának gyarapodását. Kezdeti aggályom a sok szék és kevés vendég láttán szerencsére később alább hagyott, bár azt hiszem, így is lehettünk volna többen. Amikor kijött a színpadra az öt, fekete inget, nadrágot és világos nyakkendőt öltött elegáns zenész s elkezdték az első számot, még pici távolságot éreztem zenekar és közönsége között. Dicséri a bandát, hogy idővel oly sikerrel küzdötte le ezt az akadályt, hogy a némely korábbi koncert legjobb pillanatait idézte a hangulat.
Meg kell jegyeznünk hogy ebben kimagasló szerep jutott Bélának, aki a konferansz szerepét is betöltötte, s ebbéli pozíciójában is kimagaslót alkotott, amikor az e zenétől egyáltalán nem idegen humor elemeit is igyekezett felhasználni, többször megemlítve például azt a tényt, miszerint Gojko Mitič, az előzetes (Kovács Zoli által terjesztett) híresztelésekkel szemben nem tette tiszteletét a koncerten, s miután ez több indiános dal okán sokadszor ismételve lett, egy idő után a közönség egyre jobbat mulatott a szerb származású indián filmeket készítő színész távolmaradásán.
Az pedig igen dicséretes és megsüvegelendő gesztus volt, amikor a zenekar egy dal erejéig felhívta a színpadra a Kon-Tiki alapítói közé számító korábbi dobost, Berta Petit. Ő hónapokkal ezelőtt döntött úgy, külföldre megy szerencsét próbálni, ám most rövid időre hazatért. Az ő ütős játékával hangzott el a Foot Tapper.
