Mindig tanul, mindig pörög és az élete a rádiózás. Azt mondja, gyermekkora óta ezt akarta csinálni. Az orosházi Juhász Gergely a Neo FM zenei főszerkesztője lett.
Emlékszem, hogy ez a szakma a kezdetek kezdetén is az életünk volt, amikor még együtt rádióztunk. Mindig is éreztem, éreztük, hogy Gergőben van valami plusz, a tehetségen túl is. Valami, ami mosolyt csal az arcokra, és jó érzések öntik el az ember szívét. Büszkék voltunk rá, amikor felkerült Budapestre, és most is jó volt hallani, hogy újabb szakmai előrelépést tett: a Neo FM zenei főszerkesztőjének nevezték ki. Megkerestük, Ő pedig örömmel válaszolt, a szíve Orosházához köti.
Mikor jött a „szerelem”?
– Orosházán kezdtem rádiózni, 1997. április 12-én voltam először adásban az Egy óra az életedből című ifjúsági műsorral, ekkor kezdődött a szerelem. A gimnázium mellett folyamatosan rádióztam, 1998-tól rendszeresen, heti 3-4 alkalommal vezettem élő műsort. Azt hiszem, én mindig ezt akartam csinálni. Mielőtt belekóstoltam volna ebbe a szakmába, nagyon sokat hallgattam rádiót és érdekes, hogy mindig észrevettem a hibákat. Mindig feltűnt az, ha valami rossz, ha két zene szól egyszerre, vagy rosszul van összekeverve két elem. Én nem tudom elképzelni az életemet a rádiózás nélkül, nekem akarva-akaratlanul ehhez kötődnek hétköznapi, vagy rendkívül meghatározó élményeim. Például volt egy nagyon jó barátom, Asztalos László, aki egyébként külföldön is elismert pék volt, világversenyeken indult, az volt a beceneve, hogy „a pékmester”. Amikor még nem volt autóm, nagyon sokszor ő vitt fel Budapestre és rendszeresen azzal szivatott, hogy órákon át olyan rádiót vagy olyan zenét hallgattunk maximális hangerővel, amit én ki nem állhattam. Egyébként Laci nagyon sokat segített nekem a rádiózásban is: attól függetlenül, hogy neki nem ez volt a szakmája, nagyon sok olyan emberrel volt kapcsolatban, akik a médiában dolgoztak, nagyon jó rálátása volt a munkámra. Mindig kíméletlenül, őszintén megmondta, hogy szerinte mi a jó és mi nem, azon kevesek közé tartozott, akinek mindig adtam a véleményére. 2003-ban, 27 évesen halt meg autóbalesetben. Laci, ha odafent olvasod ezeket a sorokat, mindent köszönök és nagyon hiányzol!
A szakmai alapok hol „ragadtak rád”?
– A rádiózás egy hihetetlenül izgalmas és összetett szakma, ami folyamatosan fejlődik és változik. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy akkor tanultam meg a szakma alapjait, amikor még nem voltak adásszerkesztő szoftverek, amikor még szinte sehol nem használtak internetet. Cd-ről játszottuk a dalokat, minden élőben ment… ezek hihetetlenül jó idők voltak. Akkor is ugyanúgy „el kellett adni” a zenéket, mint most, de akkor még nem volt internet, az ember nem tudott utánanézni annak, hogy pl. mi Robbie Williams kedvenc étele, vagy melyik volt a Beatles legnagyobb példányszámban elkelt albuma. Ezt az ember vagy tudta, vagy nem. Ha nem tudtam, akkor kiderítettem.
Szóval ma ehhez az időszakhoz képest döbbenetes a változás: nincsenek cd-k, mindenhol egyre jobb adáslebonyolító rendszereket használnak, ráadásul az ember akár az összes hallgatóját ismerheti – hiszen ott van a Facebook. Kolléganőm, Csizi (Csizinszky Éva) nyilatkozta néhány éve egy hetilapnak, amikor még a Sláger Rádióban dolgoztunk, hogy „a bulvár nekünk kötelező olvasmány”. Ez nagyon igaz: én gyermekkorom óta figyelemmel kísérem a könnyűzene és a bulvárvilág eseményeit. Figyelem a konkurenciát, figyelem, hogy ki mit csinál. Nagyon sok külföldi rádiót hallgatok, mert onnan nagyon jó ötleteket lehet ellesni. Ez nagyon fontos, hiszen egy újságíró számára is alapvető, hogy mindig megnézi az esti híradót és olvas más újságokat. Vagy egy pék is figyeli a másik utcában lévő pékséget, megveszi az ottani kakaóscsigát, hogy megkóstolja, ott hogyan csinálják, és ha ott több a vevő, akkor elgondolkodik azon, hogy ennek mi lehet az oka. De visszatérve a kérdésre: az alapok Orosházán ragadtak rám, aztán később, amikor jött a Rádió 1, a Roxy, a Sláger Rádió, majd később a Juventus, mindig rengeteg új dolgot tanultam, formálódtam. Mindenképpen kiemelem a Sláger Rádiót, az egy nagyon fontos, nagyon meghatározó időszak volt az életemben, meghatározó kollégákkal, barátokkal, élményekkel.
A munka minden percét élvezem
Milyen egy nap a Neonál?
– Nagyon mozgalmasan telnek a napjaim, de imádom azt, hogy a Neo-ban nincs két egyforma nap. A napi feladatok, a zenei szerkesztés mellett nagyon sok más dolgunk van, például előadókkal, lemezkiadókkal tárgyalunk, tematikus hétvégéket dolgozunk ki, stb. Nagyon pörgős minden nap, ez a munka most teljesen kitölti az életemet. De azt csinálom, amit a legjobban szeretek, úgyhogy a munka minden percét élvezem. A Neo-ban Magyarország legprofibb rádiós szakemberei dolgoznak, egy olyan szakmai csapat, akik számára nincs lehetetlen. Ez fontos kulcsszó: azzal a csapattal dolgozom, akik készítettek már élő reggeli műsort Afganisztánból, vagy éppen egy sivatag kellős közepéről, és mindezt olyan profi minőségben közvetítették, mintha az adás a budapesti stúdióból szólt volna. Pedig Bochkor Gáborék többezer km távolságra voltak… Ilyet itthon senki nem csinált ezelőtt és ezeknek az eseményeknek a részese lenni fantasztikus.
Orosházára milyen gyakran jutsz el?
– Sajnos sokkal ritkábban jutok haza, mint szeretnék, néhány havonta megyek haza egy-egy napra. Én Budapesten rendezkedtem be, Magyarországon nem tudom máshol elképzelni az életemet. De mindig nagyon jó érzés hazamenni, elmenni azokra a régi helyekre, ahol sok időt töltöttünk el a családdal, vagy a barátaimmal. Millió emlék jut eszembe, amikor elhajtok a gimnázium előtt. Például sosem felejtem el, amit az egykori osztályfőnököm, Borsós István mondott egy hétfő reggel még valamikor 1998-ban. Azt mondta: hallgatta a műsoromat előző nap és tetszett is neki, de miért mondtam azt, hogy most pedig jönnek a sporthírek? „ Gergely, a sporthírek nem egy személy, akinek lábai vannak, a sporthírek nem mennek sehová. Inkább következnek”. Ez a mondat nagyon megmaradt bennem és azóta is mindennap eszembe jut, amikor sporthírek KÖVETKEZNEK. Egyébként azóta soha, egy alkalommal sem mondtam azt, hogy jönnek a sporthírek 🙂 Remélem, hogy István jól van, jó egészséget kívánok neki. Mindig mosolygok, amikor egy hallgató azt mondja a kívánságműsorban, amit vezetek, hogy „XY vagyok Orosházáról”. Örülök, amikor néhányan közülük tudják, hogy én is onnan jöttem.
