Az aradi tizenhármak

Az október 6-án kivégzett aradi vértanúkra emlékezett Orosháza a Történelmi Emlékparkban.
Az idő kegyes volt, hiszen kisütött a nap, amikor az Orosházi Fúvószenekar elkezdte a megemlékezés előtti térzenéjét. Az egybegyűltek a Himnusz közös eléneklése után dr. Dancsó József országgyűlési képviselő ünnepi beszédét hallgatták meg.

A szónok kiemelte, hogy egy nemzet történetéről a gesztusok sokszor többet árulnak el, mint az emlékművek és történelemkönyvek.
– Az aradi vértanúk nevét a magyar lakosság többsége aligha tudja felsorolni (az aranycsapaté máig jobban megy), s bizonyára sokan vannak, akik egyetlen aradi vértanú nevét sem ismerik. Ám aligha van Magyarországon olyan felnőtt ember, aki ne tudná, hogy „magyar ember sörrel nem koccint”, hiszen „az osztrákok sörrel koccintottak az aradi vértanúk kivégzése után”. S vajon nem élőbb hagyomány-e ez az – egyébként aligha igaz – legenda, mint ha valaki tudja ugyan a vértanúk nevét, de mit sem tud a tetteikről? Nem fejezi-e ki jobban az 1848-49-es szabadságharc leverése felett máig érzett gyászt és szomorúságot, a részint ennek kapcsán kialakult nemzeti egységet, mint megannyi koszorú és fátyolos hangú emlékezés – fogalmazott dr. Dancsó József.

A nemzet vértanúi: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly.  Október 6-án Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt is.

Feltette a kérdést, miért van az, hogy míg az 1919-es vörös-és fehér terror, a holokauszt, az 1948-1956 utáni megítélésében máig annyira eltérnek a vélemények, az 1849-1850 között kivégzettek emléke máig tisztán áll előttünk? Meglátása szerint az 1849-1850 közötti megtorlás huszadik századi mércével mérve ugyan szinte elhanyagolhatónak tűnik, ám minden politikai folyamatot – így a megtorlást is – elsősorban abban a közegben kell értelmezni, amelyben megtörtént.

– Olyan politikai indíttatású, gazdasági jellegű sokk érte az egész társadalmat, amelyhez csak Trianon vagy az 1948 utáni államosítások hatása mérhető. 1848-49 az egész társadalom közös élménye volt, s ezáltal a megtorlás is azzá vált. Ellentétben a huszadik századi megtorlásokkal és a terror más megnyilvánulásaival, ez a megtorlás nem kettészakította, hanem összekovácsolta a társadalmat – mondta.
Felelevenítette az orosházi eseményeket is, miszerint még október 6-a előtt elkezdődött a megfélemlítés a környéken. Betiltották a Kossuth bankókkal való kereskedést és szigorúan tilos volt viselni a magyar honvédség és a szabadságharc jelképeit. Dancsó József beszéde végén úgy fogalmazott: a megtorlásban felelősség terheli azt a Ferenc József császárt, aki 1867-1916 között Magyarország megkoronázott királya is volt.
– A császár és király pedig kiegyezett ugyan a nemzettel, de soha egyetlen gesztussal sem érzékeltette, hogy megbánta volna a kivégzéseket. Ezért sem lehetett feltárni a vértanúk sírját. Így a kiegyezés 1867-ben csak politikai és gazdasági tekintetben történt meg, de lélekben nem. A magyar közvélemény egy része pedig, ha nem is tudta, de még évtizedekig érezte azt – mondta dr. Dancsó József, majd beszédét egy Illyés Gyula idézettel zárta:
„Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.”

Az ünnepi műsor alapját a diákok ötletei adták, Polgár Nelli tanárnő szedte ráncba és állította színpadra. Egyre nem készültek fel: a szabadtéren való fellépés azon sajátosságára, hogy minden elhangzó mondatot hangosítani kell. Így sajnos az aradi vértanúk neveit sem hallották a tömegben hátrébb állók. Az összeállításban a kor jeleseinek képzeletbeli párbeszédeit villantották fel, valamint rövid portrékat a vértanúkról. A fekete-fehérbe öltözött ifjak glédába állított serege a sok – képzeletben mögöttük álló – anya büszkeségét, és fájdalmát sűrítette. A veszteséget nemcsak a nemzet szintjén érzékeltették, és ez a gondolat összecsengett az ünnepi beszéddel, mely felemlítette, hogy szinte nem volt olyan család az akkori magyar társadalomban, amelyet ne érintett volna a megtorlás.
Ezt követően a város vezetői, a politikai pártok, az intézmények képviselői és magánszemélyek helyezték el a megemlékezés koszorúit és virágait az 1849-es kőnél. Az ünnepség a Szózat dallamaival zárult.