Az elmúlt évtizedekben nagyon sokan választották keresetkiegészítésül, hobbiként vagy megélhetésnek a méhészkedést. Akik újoncként belevágnak, nem is sejtik, milyen sok elfoglaltsággal jár ez a rengeteg odafigyelést igénylő, felelősségteljes munka. Viszont ha valaki egyszer megszereti, a méhészet szenvedéllyé válik.
Sonkolyos Béla 97 éves, és még mindig nem hagyja abba a kaptárok bontását. Arra a kérdésre, hogy meddig akarja még csinálni, egyszerűen csak annyi a válasz: amíg bírom.
–Mióta méhészkedik, Béla bácsi?
– Amióta a téeszben leszázalékoltak. Az ’82-ben volt. Kuthy bácsi akkor szervezett be. Kellett valami kereset a nyugdíj mellé, mert leszázalékoltként elég keveset kaptam, 3.100 forint volt a járandóságom, az asszonynak meg csak száz forint „gatyamosást” adtak. Akkor volt, hogy a Fecske utcán megtelepedett egy raj a meggyfán. Szóltam Kuthy bácsinak, hogy fogja be. El is jött, elvitte, hozott egy üveg mézet. De ami kicsike még visszaült a méhekből az ágra, ahová kirajzott, annak csináltam egy kis dobozt, belesöpörtem. A községházán meg volt egy méhész, akivel együtt galambászkodtunk. Azt mondja, ne kínlódj te avval a kicsivel, mert nem mégy vele semmire, adok én el neked kisboczonádi keretes családot. Tőle vettem hat kisboczonádi rakodó kaptárban méheket, azzal kezdtem. Aztán áttértem a nagyboczonádira. Olyan negyven családig elmentem. Jó volt.
– Hány család méhecskéje van most?
– Idén kettőt vettem, azt már fölszaporítottam hatra. Tavaly el kellett adnom, mert előtte két évig csendes rablás volt. Pedig mióta elkezdtem a méhészkedést, mindig azzal foglalkoztam, hogy minden évben adtam el úgy tizenhat családot. Nem pörgettem ki mindent, hagytam úgy nyolc-kilenc mézes keretet, hogy azon teleljenek. Mindig nagyon jól fölszaporodtak, tudtam eladni belőle. Aztán a szomszédokkal összejöttünk, velük méhészkedtünk közösen. Egyszer repcén pörgettünk, másnap nézem, hogy valami hiba van. Ahogy belenézek a kaptárba, látom, hogy némelyikben csak maroknyi méz van. Pedig az akác már babos virágban volt. Hát, mondom, ez hogy lehet. Tizenegynéhány család volt, azt föletettem, megerősítettem napraforgóra, föl is szaporítottam tizenötre megint, egész nap füstöltem, de csak jöttek a rablók. Pedig erős családok voltak. Akár mit csináltam, nem lehetett megállítani. A maradékot inkább eladtam, azért vettem újakat.
– Mi lehetett ennek az oka?
– Sokat töprengtem én is, de biztosat nem tudhatok. Egyre gondoltam, hogy rengeteg manapság a „koca méhész”, aki ugye könyvből megtanulta, de nem igen ért hozzá, amit csinál.
– Béla bácsi mivel foglalkozott annak előtte?
– Amíg téesz világ volt, meg én is egészséges voltam, csináltam a háztájit. Volt fejőstehén mindig, hasas üszőt neveltem, ha bika volt, azt hizlaltam. Disznóztam, azt is hizlaltam. Volt később húsz anyanyulam is: magyar vadas, meg fekete fülű. Lefojtotta őket valami kutya, amelyik beszökött. Aztán a Medgyessy-kormány alatt nagyon fölment a táp ára, nem vágtam újra bele. Pedig akkor jó volt, hogy nem volt ennyi autó, az utcákban sok helyen sok fű volt, itt is, ott is mondták, hogy gyere, kaszáld le. Akkor még könnyebb volt. Most ezt már nem lehetne. Ugye, a fű se, az időjárás se olyan már. Meg mindenkinek van fűnyírója: ha három-négy ujjnyi, már megy rá a géppel, nem hagyja megnőni.
– És a téeszben mi volt a munkája?
– Először kocsis voltam nyolc évig, aztán rábeszéltek a cimborák, hogy menjünk el tehenésznek, mert akkor fejlődött föl a téesz. Hat évig normára fejtem. Aztán egyszer az elletős kibetegedett, akkor elhívtak, hogy gyere el kisegítőnek. Ott maradtam. Két és fél évig voltam ott, de kikészültem, mert mindig egyedül voltam éjszaka is. Tizenkét óra szolgálat volt, 24 szabad.
– Hány állat volt akkor a keze alatt?
– Mikor normán voltam, akkor huszonnégyet fejtem, eleinte kézzel, aztán már géppel. Az jó volt. Az elletés az nem jó volt, mert nehéz volt, sokszor egyedül kellett kínlódni, és ha megfulladt a borjú nem kaptunk érte semmit. Néha, húsz állat is volt. Aztán átszervezték a dolgokat, engem meg betettek váltósnak: hol borjúkhoz, hol etetőnek – mikor ki ment szabadságra. De ugye, aki normán volt, akkor ment el szabadságra, mikor gyönge volt az állomány. Visszamentem inkább kocsisnak.
– És mit csinált a téesz előtt?
– Én ’21-es születésű vagyok, úgyhogy ’42-ben engem besoroztak, aztán ’44 húsvétján a Kárpátokban vetettek be az oroszok ellen. Utász voltam: mikor bekerítettek, előbb a hidakat csináltuk meg a visszavonuláshoz, aztán ott maradtunk aláaknázni, hogy ha jönnek az oroszok, fölrobbantsuk. ’44 októberében a Tiszánál voltunk, és Csongrádnál megpróbáltunk meglépni, de nem jutottunk messzire, a mindszenti köves útnál elfogtak. Úgy volt, hogy majd elengednek, de aztán irány Makó, Arad, Brassó – onnan vittek Szibériába. Alig bírtuk az utat, olyan keveset adtak enni. Aztán volt egy lehetőség: jelentkezhettünk a németek ellen. Szerencsére, mielőtt bevethettek volna, a német kapitulált.
– Mikor szerelt le?
– 1946-ban tavasszal. Akkor haza jöttem és „negyedesbe” kezdtem dolgozni: a termés negyede az enyém volt. Arattam is disznóért, bentkosztos [ellátásért dolgozó – szerk.] is voltam. Jó évem volt, ősszel meg is nősültem. ’48-ban megszületett az első lányom, ’53-ban a második. Aztán sok mindent csináltam. Voltam árukísérő a FüszÉrt-nél, rakodtam téglát. ’54-ben, mikor a söprűgyárnál dolgoztam, megint behívtak nyáron hét hétre. Ott majdnem ráfizettem, mert a politikai tisztnek azt találtam mondani, hogy mikor ’42-ben sorkatona voltam, haza engedtek sorkatonai szabadsággal egy hónapra aratni – most meg kétcsaládos ember vagyok, azt mégis behívnak. Az volt a szerencsém, hogy jóindulatú ember volt, nem vitt a táborparancsnok elé, mert akkor ez a beszéd árulásnak számított. Aztán a forradalom után nem vettek vissza a söprűgyárba, mert csak mondtam ezt-azt. Akkor béreltem összesen öt hold földet három darabban, és hagymát, cirokot, cukorrépát termeltem. Két év múlva ez is megszűnt, mert tagosítottak. Utána elkerültem a vasúthoz krampácsolni, de mikor Gyomaendrődre helyeztek, hát inkább átkértem magam a téeszbe. A legénykori cimboráim segítettek is elintézni, mert a vasút nemigen akart engedni. ’62-ben kezdtem, aztán onnan százalékoltak le szívkoszorúér-meszesedéssel.
– És hány évesen kezdte a munkát?
– Másodikos elemistaként adtak le először apámék nyárra a húgához, aki egy pusztaközponti paraszt emberhez ment hozzá. Őriztem a libát, a disznót – nem a tanulásról szólta az én gyerekkorom. Borzasztó rossz volt. Előtte fölköltöztünk Pestre, de kilencen voltunk testvérek, kellett az én keresetem is. Ezért tizenhárom évesen idegenhez adtak, mert az jobban fizetett. Két évet húztam le egy-egy helyen. Rendesek voltak, de hát sokat kellett dolgozni.
– Jó sokat dolgozott életében. A méhészetet meddig akarja még csinálni?
– Míg nem visznek! Nem szabad leállni, tudja. Az az élet titka, hogy mindig mozogni kell. Csak fogy a „petro”. Most, hogy elhagytam a 96-ot, ezt már megérzi az ember…
