Ma, június 20-án, 11 órakor helyezik örök nyugalomra az Alvégi temetőben a többek között az „Orosháza Város Kultúrájáért” díjjal elismert Józsa Mihály előadóművészt. Korábban már búcsúztunk tőle mi, médiás kollégák és barátja, Fülöp Csaba. Most egykori kollégája, cimborája, Pleskonics András küldött néhány emlékező sort Józsa Misinek.
Kései hempergő
Az egész szakma együttvéve nem emlékszik már annyira az én színházi „gyüvésmönéseimre”, mint Józsa Misi… Ő pedig most azt is elvitte magával.
Ő arra is emlékezett, – talán egyedüliként a szemtanúk közül – amikor a tiszteletre méltó, kedvesen korpulens Herbály András zeneigazgató úr előtt meghemperegtem az akkori csabai művészklub parkettáján… A nyájasság minden nemével, valamint végtelen stiláris gazdagsággal megáldott gyulai korrepetitorunk kezdte az egészet. Üdvözlési, nagyrabecsülési helyzetgyakorlataink sosem voltak egyszerűek; a főhajtással kombinált kalaplengető motívumok alap etűdjeitől a bókolás, a hajbókolás motívumkincsén át, szép szekvenciája alakult ki az üdvözlés artisztikus praktikumának. Egy napon Bandi bácsi betetézte az egész ceremónia sorozatot: másfélszáz kilónyi grand létére, megfelelő indázó barokkos nyelvi laudáció kíséretévél, fél térdre ereszkedett, az alázat meghaladhatatlan szkulptúráját formázva meg… Ezek után, nekem csak az maradt meg, mint egyetlen, überelhetetlen lehetőség, hogy nyilvánosan meghemperegjek az ő, szavakkal is kimondott „fenséges színe” előtt…
Snitt…
Jó negyedszázaddal később, Csabán, két kultikus, történelmi színjátszó hely – a Gyopár és a FEK – között, a Szent István tér flaszterén, két eszehagyott felnőttember lelassított mozdulatokkal közelít egymás felé az éjszakában… Szuggesztív tekintettel néznek egymás szemébe… és mintegy másfél méternyire letérdelnek, majd meghemperegnek egymás előtt… Mindezt valami diáktalálkozó, még az utcán rajzó tinédzsereinek őszinte elragadtatásától és több átlagpolgár döbbenetétől övezve… Aztán felkeltünk és folytattuk a beszélgetést, mintha a legutóbbi találkozásunk utolsó mondata óta nem telt volna el öt év… „Dúrt” is nekem fekhelyet még aznap éjjel Józsa Misi legénylakásában, ahol reggelig tartóan osztotta meg velem túlvezérelt szellemi aktivitásának produktumait – ha már így összegurultunk a járdán… Kevesebbet beszélt a látásra menő szembajáról és az életre menő nagy bajáról, de annál többet a bábszínházi és más rendezéseiről… aztán idő-hátramenetben jöttek a közös munkák és élmények… a közös és külön-külön szerelmek… a csakrából induló játékok… a csak ránk jellemző poénok… a nyűtt és a frissülő eszmények és a mindig naprakész lélekkeservek és csalódások…
Sok snitt…
Kicsit előrehoztuk azt a bizonyos „utolsó filmet” és rewardban visszacsévéltük közös korszakainkat: a 30 év előtti Féling Színház reneszánsz és avantgárd repüléseit, Stefivel és halhatatlan komédiásaival… a Jókai színház-béli stúdiós stúdiumainkat… az intellektuális piálásokat és az irodalmi házibulikat és a kedvesen lepattanós csajozásokat… azt szerettük nagyon visszamesélni, amikor közös szeretett szülővárosunknak, Orosházának együtt kívántunk jóreggelt, elsőként megszólaló helyi rádiójában… azután felidéztük az orosházi Deszka színpados ifjonti szellemi villanyütéseinket… mindenek előtt a Kiss Anna költőnő, mindkettőnkre nézve életre szóló „fejlövését”… Én nevelőtanár voltam a 70-es évek végén, ő vagy 8 évvel fiatalabb diák, de már akkor idősebb volt nálam… Többször lehagyott… Most is…
Éles snitt…
Világéletemben hülye voltam és akartam is maradni a politikához… Misi már akkor tudta, látta ezt, amikor diákként értésemre adta, hogy őt hívogatják be az orosházi rendőrségre, hogy a híres-nevezetes Deszka Színpad kulisszája mögötti „gyanús” ellenzéki politikai aknamunkáról informálódjanak… pedig ezt – mint később bizonyossá vált – egyéb módokon is tették… Ezt a témát – jellemzően – sose beszéltük ki… csak addig jutottunk, mint Kiss Anna békája a király előtt: „Igazság kéne…!” aztán patty-patty… Ebben maradtunk.
Elkésett snitt…
Megbeszéltük akkor, hogy az egykori sziporkázó beat-irodalmi önálló estjét és az ön-jutalomjátékát, a „Gyöngyös takaró”ját majd elviszem Szegedre… Ebben maradtam… Megkövetlek Misikém! Látod, nem érezzük azt a „mért időt”, amíg valakinek meg nem szűnik… Azt kérném Tőled, hogy Te csak tartsd műsoron ott fönt, földi életed javának pazar előadói estjét… ha már itt lent ilyen pancserül szerveztem neked életmű-előadásokat… Oda biztosan mind elmegyünk… a közönség lassan és rendszertelenül, de biztosan meg fog érkezni… Te csak játssz… szeretjük majd újra hallani zengő, átszellemült baritonhangodat…
Én meg, hogy megpróbáljalak „megidézni”, itt, most, egymagam hempergek, … vagy inkább fetrengek… és csak a lelkemmel, mert elment a jó játszótársam…
Pleskonics András (Plesi)
