Ma már a Magyar Naplóban és az Irodalmi Jelenben olvashatjuk gondolatait, de elsőként verse még szülővárosa hetilapjában, az Orosházi Életben jelent meg. A sok kallódó, útkereső év és az írói kibontakozást meg-megakasztó kudarcok után a naivitását maga mögött hagyó Rónai Balázs Zoltánt ma aktívan publikáló költő, író és szépirodalmi szerkesztője egy országos magazinnak.
Az Orosházáról elszármazott, sikeressé vált interjúalanyokat felkeresve mindig nagy izgalommal teszem fel a kérdést, kik voltak azok a barátok/tanárok/mentorok, „akik nélkül ez nem sikerült volna.” Így volt ez Rónai Balázs Zoltán író, költő, publicista esetén is, akinek tisztelem őszinteségét.
– Rám az orosházi, kisvárosi miliő hatott a leginkább. Például az a kettősség, ahogy a napközbeni nyüzsgés délután egy órakor hirtelen megszakadt, és szinte egyik pillanatról a másikra kiürültek az utcák. Olyan volt, mintha abban a rövidke időre egy szürreális világba léptem volna. Abban is voltam. Sokan a város hibájaként rótták fel ezt a csendet, a déli órák lankadt kihaltságát, de számomra ez inkább csoda volt, mint megvetendő dolog.
Rónai Balázs Zoltán itt töltötte gyermek- és fiatal felnőttéveit, sokat merítkezett az akkori éjszakai élet élénk pillanataiból, írás közben még ma is vissza-visszanyúl orosházi emlékeihez. A Katlan, a Kétárbocos, a több generációt kinevelő Talponálló szereplői olyan hatással voltak rá, amely talán tudatosan és tudat alatt is meghatározta gondolkozásmódját.
– A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején ezek a helyek fontos küldetéssel bírtak az alternatív kultúra tekintetében. Talán elfogult vagyok, hisz mindenki a saját fiatal felnőttkorát tartja a legjobbnak, de szerintem mégsem túlzok, ha azt mondom, a város hullámzó kulturális élete azokban az években inkább a hullám tetején volt.
De térjünk vissza az írásra, a versekre! Zoltán első versei általános iskolás éveiben születtek, ezek még elmondása szerint a fogmosásról és egyéb hasznos hétköznapi tennivalókról szóltak. Az úttörő vetélkedőn elhozta az első helyet egyik költeményével, de ez még túl nagy lendületet nem adott neki a továbbiakhoz.
– Az első „hivatalos” siker az Ipari robot című versem megjelenése volt. Büszkeséggel töltött el a tudat, örültem, hogy mindenki megveregeti a vállam, amiért ott áll a nevem az Orosházi Élet egyik oldalán. Az első közlés mindig figyelmet kelt a barátok, rokonok között különösen. De ez nyilván nem jelentett egyenes utat a továbbiakhoz.
– Évekig tipródtam Orosházán, akkor nem mentem továbbtanulni sem, ez volt a kallódás, az orosházi éjszakák időszaka, amit sohasem írnék mindazonáltal veszteséglistára. Olyan élményeket kaptam, amelyekből a novelláskötetem anyaga is építkezhetett – bár nyilván absztrahálva azokat.
Zoltán nem említ olyan eseményt, amely hirtelen elhozta volna számára a kiugrás lehetőségét még a városunkban. Néhány verse országos értelemben is szakmai berkekbe jutott, ösztönzőleg hatott rá, hogy a sokoldalú irodalmár, Körmendi Lajos azt üzente: folytassa, amibe belefogott. Ez volt az első komoly visszajelzés.
– Akkoriban még romantikus elképzeléseim voltak az irodalmi életről, a kezdeti sikerek is illúziókba ringattak. Belefutottam természetesen a szakma belterjességébe, meg is sértődtem alaposan. Jó 10 évig nem foglalkoztam a hivatalos irodalommal mint intézménnyel, csak alternatív módon, mondhatni underground publikáltam. Közben egy időre a versek helyett a próza felé fordultam, megpróbálkoztam a fantasy műfajával is. Az első regényemre nem találtam kiadót, a másodikat félbe hagytam, mivel ismét verseket kezdtem írni. Viszont most, vagy 20 évvel később, feleségem, Jakatics-Szabó Veronika festőművész buzdítására befejeztem, úgyhogy ma már megtalálható a könyvesboltokban. Ez a Lócipő – avagy az Alvó Istenek Ébresztése.
Sokára ugyan, de amint ismét publikálni kezdett, pozitív fogadtatásra talált, ami egyre nagyobb erővel és elszántsággal ruházta fel. Kiadta első verseskötetét A Dezorient Expressz címmel az Orpheusz, a Magyar Írószövetség kiadója, és több irodalmi antológiában is megjelentek művei. Ekkorra már rendszeresen publikált irodalmi folyóiratokban.
– Érdemes emellett megemlíteni a feleségemmel közös versképregény projektünket, melynek egyik darabja a Műcsarnok Mi a magyar kiállításán teljes falat kapott, de eredménye egy németül, Berlinben a hochroth Berlin kiadónál megjelent könyv is lett. Ennek kapcsán pedig, az ottaniakkal való megismerkedés után az akkorra már igazán európaivá terebélyesedett hochroth Europe-ba becsatlakozva létrehozhattuk a hochroth Budapestet, ami kortárs magyar szépirodalmat jelentetett meg magyarul és németül. Ez a szerzők felkérésétől a könyvek legyártásáig az összes munkafolyamatot jelentette. Szép időszak volt, sajnáltuk, mikor véget ért.
Zoltán jelenleg szerkesztőként dolgozik Budapesten a már említett Országút magazinnál.
– Öröm egy kortárs, élő irodalommal foglalkozó lapnál tevékenykedni. Bár a magazin kulturális és közéleti, tehát az építészet, a képzőművészet, a társadalmi jelenségek vizsgálata ugyanolyan súllyal jelenik meg benne. Ráadásul a szakmai kihívás mellett havi fixet is jelent, amire álszentség volna azt mondani, hogy lényegtelen. Magyarországon az alkotók többségének komoly fejtörést okoz az anyagi javak megteremtése, az írás mellett szinte mindenki dolgozik. Még azok is, akik roppant sikeresek a szakmában.
Korábban számos folyóiratban szerepeltek írásai, manapság leginkább a Magyar Naplóban és az Irodalmi Jelenben jelennek meg művei. Nem ír túl sokat, a lapszerkesztés kevesebb energiát, időt hagy erre. Önálló kötetei a Das Licht hinter deiner Stirn, az Urbánus poémák, a Tücsöksirató, A Dezorient expressz, és a legutóbbi, nemrég megjelent Világharang című verseskönyv, prózakötete kettő van, a már említett Vascsöves Atya legendáriuma, illetve a Lócipő – avagy az Alvó Istenek Ébresztése.
Megkértük Zoltánt, ajánljon az olvasóknak néhány személyes kedvencet saját írásai közül. A választása a Világharang című verseskötetben található Az én időmben című versére, illetve az Egy reggeli története és a Nosztalgiás csirke, édes-savanyú mártással című novelláira esett.
No de kanyarodjunk vissza még néhány gondolat erejéig a címben említett „belődörgés” témaköréhez. Így, Orosházáról nézve Zoltán publikációinak sorát én inkább azt merném mondani: ő egy befutott író.
– Ahhoz képest, hogy anno üvegcserepet válogattam Orosházán, vagy rumot ittam a Talpiban, tényleg mondhatjuk, hogy befutottam. Bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy belődörögtem az irodalomba.
– Mindenképpen szeretettel gondolok Kőszegi dr. Bartha Kálmánra és Sass Ervinre, akik a régióból – bár már Budapesten éltem és írtam – észrevettek, és figyelmükkel megtisztelték munkáimat. A fiatal, meg nem értett művészlelkeknek pedig azt üzenném bátorításképp: anno a középiskolai irodalomtanárom azt mondta, nincs érzékem az irodalomhoz. Ahogy mondani szokták, minden kezdet nehéz…
Fotók: Rónai Balázs Zoltán gyűjteménye
