„A mi missziónk” – így nevezik a Déryné Társulat tagjai előadásaikat, többek közt a János vitéz címűt is, amelyet szinte ingyen, egészen pontosan 200 forintos jegyáron tekinthetett meg az orosházi közönség. Egy új látásmódot tükröző, valamelyest aktualizált darabot láthattunk még annak ellenére is, hogy a bő egy órás színjátékban – egy-két gondolattól eltekintve – az eredeti verssorok és rímek csengtek fel.
Szerda délelőtt a Petőfi Művelődési Központ színháztermének székeit javarészt gyerekek foglalták el, nem véletlen, hisz egy teljes egészében rájuk szabott előadás érkezett a városba. Petőfi Sándor klasszikusát egy végtelenül lendületes, energikus, ingergazdag és zajos változatban láthatták a nézők, a színpadi játék tele volt fény- és hanghatásokkal, humorral és tragédiával. Ilyen szempontból pont olyan volt, mint egy jól sikerült, mai animációs film.
Hogyan lehet egy közel 200 éves irodalmi alkotást közel hozni a gyerekekhez, ráadásul egy olyat, ami versben íródott? Hát úgy, ahogy azt a Déryné Társulat tette. A színészek a nem túl egyszerű nyelvezetet olyan érthetővé varázsolták hangjuk játékával és testük beszédével, hogy még az egészen kicsik is megérthették, mi történik a színpadon. Kukorica Jancsi története valójában nem változott meg az adaptációban – legfeljebb a jeleneteket tekintve rövidült le, és a poénokat tekintve bővült ki egy kicsit, – mégis minden pillanatban rabul ejtette a nézők figyelmét.
Az ókori görög tragédiákból ismert karhoz hasonló kórus kísérte és kommentálta a főhős történetét szavakkal és kifejező mozdulatokkal. A cselekményszál így tényleg egyszerű és világos, az előadás maga pedig hihetetlenül élvezhető volt. A legfőbb pluszt a humor adta, ahogyan például Jancsi lassított felvételben arcon térdelte a török basát, vagy ahogyan az egyik huszár a kerekeken guruló lovat suttogással szelídíteni próbálta, vagy épp ahogy a kutyafejű tatár ugatását igyekezett lefordítani az egyébként „kutya életet” megélt vitéz.
„Az meg hogy?”
A darab kiparodizálta a mai szemmel, aggyal, füllel érthetetlen momentumokat, így próbálta meg érzékeltetni a nézőkkel, hogy: igen, így mondjuk és így játsszuk, hisz így szól a darab, de mi sem midig értjük, miért. Jól példázta a közönséggel való együttérzést az a kiszólás is, mikor a „Franciaország és India határos” kijelentés után felvetült a színpadon állókban az őszinte kérdés: „Az meg hogy?”
A gyönyörű zenei aláfestés csak tovább fokozta az élményt. Emellett külön érdekessége volt a darabnak az aktív színpadkép, a hátteret ugyanis a történet közben festették meg a szereplők, így került színre például az óriások országa, és az a szép, szerelmet szimbolizáló virág is, amelyet aztán a gonosz mostoha széttépett. A darab lármásságát, energikusságát és elevenségét csak fokozta a tűzijáték és konfettieső.
Izgalmas agymozgató lehetett a gyerekek számára, hogy keverednek bele a történetszálba a török-magyar ellenségeskedést őrző népdalok, Arany Toldija és Petőfi Nemzeti dala. Az előadás tényleg olyan zsúfolt és ingerdús volt, mint egy mai animációs film. És interaktív is, főként, miután a református iskola 5. osztályos tanulója, Dávid is színre lépett. A színpadra hívott diákból percek alatt kis János vitéz lett, aki az igazival közösen küzd meg a medvék, oroszlánok, majd a sárkánykígyó ellen. Ekkor volt csak igazán hangos szurkolás, a kis nézők rettenetesen élvezték a kardozós jelenetet.
János vitéz végül eljutott a színes lufikkal teli Tündérországba, eljött a Happy End ideje. Teljesült az, amit ma már talán leginkább amerikai álomnak nevezünk, azaz ismét bebizonyosodott, hogy bárkiből lehet bármi, a szegény birkapásztor is válhat a legjobb huszárrá, vagy – ha elfogadja a kitüntetést – francia királlyá, sőt, Tündérország fejedelmévé is.
Az előadás a Déryné program részeként jutott el Orosházára, a program célja, hogy felkarolja a kulturális fejlettség növelésében érdekelt térségeket, kistelepüléseket, és elérhetővé tegye a kultúrát az itt élők számára is. Mert a színház érték, és székei visszavárják az embereket. Kell a művészet a lelkünknek, és szükségünk van a a személyes találkozásokra is. Még ha ezek a dolgok a napi rohanásban háttérbe is szorulnak. Ahogyan Liszt Ferenc is mondta, és ahogyan azt a Déryné Program szervezői is vallják:
„Megvizsgálni, meggondolni, számítgatni, mérlegelni: szükséges műveletek – bizonyára azok. De aztán el kell határoznunk magunkat, s cselekednünk kell, anélkül hogy sokat törődnénk, honnan fúj a szél, és milyen felhők vonulnak.”
Fotók: Horváth Bence
