Emlékeznek, kedves Olvasóink Wegroszta Béla múlt heti hőstettére? A 65 éves úriember július 26-án adott századjára vért. Volt szerencsém elkísérni őt a nagy napon. Láttam biciklivel megérkezni, majd néhány perc múlva ugyanúgy távozni, (mintha mi sem történt volna), és akkor, ott valami átkattant a fejemben. Váratlanul. Mert előre sosem tudhatjuk, kik vagy milyen események lesznek hatással az életünkre.
Korábban túlmisztifikáltam a véradást. Ódzkodtam tőle, mert nem tudtam, hogyan is működik. Tipikus emberi reakció: félni az ismeretlentől. Gondoltam, biztos fáj, sokáig tart, aztán egész nap rosszul van az ember és a többi és a többi. És persze azt sem tudtam, mekkora szükség van a vérre. Úgy képzeltem, vért pótolni csak a nagyobb balesetekkor, durva műtétekkor kell, tehát orosházi szinten úgy hetente egyszer.
Összességében tehát úgy éreztem, köszönöm szépen, de engem ez nem érint, szeretnék kimaradni belőle. Aztán megláttam Béla bácsit a véradó székben, beszélgettem a témáról a vöröskeresztesekkel, majd kiderült néhány kedves ismerősömről, hogy ők is rendszeres véradók… Ezután hirtelen már az motoszkált bennem, miért ne lehetnék én is az.
Könnyű volt társat találni a nagy eseményhez, (együtt minden könnyebben megy), a munkahelyemen felvetettem a csoportos véradás ötletét, és többen is örömmel jelentkeztek. A fotósunk, Bence még csak 24 éves, de már nyolcszor adott vért. Anyukája is rendszeres véradó, igen, a vöröskeresztesek is azt mondták, a családi hatás a legerősebb. Újságíró kollégám, Zalán is igent mondott, bár ő még ugyanolyan szűz volt a témában, mint én. Negyedikként Dóri is csatlakozott volna hozzánk, de ő a friss tetoválása miatt végül nem jöhetett velünk. Ami késik, nem múlik. Majd 3 hónap múlva.
„A vér semmivel sem pótolható.” „Mindig szükség van rá”. „Van, aki csak úgy élhet tovább, ha rendszeresen kapja”. „Az átlagos 4000 egység helyett tavaly csak 3600-at adtak le Orosházán.” – Ezek a gondolatok jártak a fejemben, és az, hogy az egész művelet nem tart tovább öt percnél. Sőt, ott volt még az a megerősítés is, hogy a véradás nemhogy hátrányos az egészséges szervezet számára, hanem épp ellenkezőleg, még előnyös is. Felfrissül, munkára van bírva, hisz azt a négy és fél deci vért vissza kell pótolnia, így élettanilag és közérzetileg egyaránt jó hatással van a véradóra. És ami a legfontosabb: kezd „hiánycikké” válni. Most csak 10 százalékos a visszaesés, de mi van akkor, ha egy újabb év múltával már 20 százalékos lesz?
Persze, az emberek nagy része önszántából nem sok kedvvel megy be egy egészségügyi intézménybe. A fehér köpenyes emberek, az orrot és szájat eltakaró maszk, a tű, a vér…Nem sokan bírják ezt. Pedig közelről már nem is olyan ijesztő az egész. Őszintén szólva, Zalánnal mi is idegesen mentünk a nagy napon a véradóba, de aztán szerintem egy élménnyel gazdagabban jöttünk ki onnan. Mert mégiscsak leadtunk 4,5 deci vért, aminek köszönhetően talán segítettünk valakin. Nem tudjuk, kin. Szerintem ez egy nagyon különleges szegmense a véradásnak, hogy (átlagos esetben) mi sem tudjuk, kinek adjuk, és a vért kapó sem tudja, kitől kapja azt. Nem arról van szó, hogy nekem szimpatikus-e valaki vagy sem. Megszúratom-e érte magam, vagy sem. Adok-e neki a véremből, vagy azt mondom, érte nem hozom meg ezt az áldozatot. Ezt nem mi határozzuk meg. Ezt majd a sors vagy a jó Isten eldönti szépen, csendesen. Nem véletlenül áll az első véradásért járó emléklapon a következő mondat: „A véradás az önzetlenség egyik legszebb formája.”
Miért tesszük közzé ezt a történetet? Nem azért, mert tapsoló GIF-eket várunk, vagy mert egy véradás után már hősöknek képzeljük magunkat. A régióban van százhetvenszeres véradó is, na ő már az. Egyszerűen csak el akartuk mesélni, hogy a véradás nem fájdalmas, nem ijesztő, és összességében teljesen túlélhető dolog. De annál fontosabb.
Fotók: OrosCafé
