Ötezer méteren már sokakat levitt a mentőhelikopter a kórházba, de ő végig úgy érezte, bírni fogja. Pedig 65 éves volt ekkor, csapatukban a második legidősebb férfi pedig 43, és a Mount Everest alaptábor mégiscsak 5380 méteren feküdt, ami ugye 5 Kékes-tető magassága. De ő bizonyította, ha igazán szeretnél valamit, akkor nincs lehetetlen. Kolompár György kalandjairól mesél.
Kolompár György egy mérhetetlenül jó kedélyű, életigenlő igen. Nem fél a kihívásoktól, sőt azt vallja, ami belefér az életbe, azt meg is kell csinálni. Mindig is szeretett utazgatni, gyermekeivel bejárta egész Európát, majd később a második házassága új lendületet adott neki. Célul ezután már az egyre egzotikusabb utakat, az igazi kuriózumokat tűzte ki, így jutott el 60 évesen Peruba, majd onnan Bolíviába, hogy lássa a Titicacat, vagy hogy egy sámánnal való találkozás és lelki felkészítés után meglátogassa a szent Machu Picchut, és ezután egy magánrepülőgépről megcsodálja a fantasztikus Nazca-vonalakat. Már erre az útra is magánszervezésben ment, mert olyan részleteket szeretett volna látni és tapasztalni a dél-amerikai kultúrából, melyek az utazási irodák kínálataiban nem találhatók meg. Az éjszakai, őserdei terepjárózás élménye, valamint az őslakosokkal való találkozás csakis így valósulhatott meg.
Felkészülés saját kútfőből, vizes palackokkal
– Nekem mennem kell. Ahogy idősödni kezdtem, úgy éreztem, most már meg kell írnom a bakancslistámat. Szeretnék még csodálatos dolgokat megélni és meglátni. 65 éves voltam, amikor elolvastam az Ég és jég című könyvet, majd megnéztem az Everest című filmet. Valahogy késztetést éreztem arra, hogy megcsináljam a Mount Everest alaptábort. 60 éves korig szól az ajánlott korhatár, és már jócskán betöltöttem azt, mégis úgy éreztem, képes vagyok rá. Mikor a túravezetővel egyeztettem, ahol elmondtam, milyen túrákon vettem részt, azt mondták nekem: Gyuri bátyám, neked nem kell semmilyen vizsga, te jöhetsz velünk. Pedig mindig is alföldi gyerek voltam – mesélte György, akit útjára a 19 éve Kanadában élő fiai is elkísért. Mikor meghallotta ugyanis, milyen „őrültségre” készül az édesapja, azt mondta, ő is megmássza vele az 5380 méter. A felkészülést György saját kútfőből oldotta meg. Három hónapon át heti három alkalommal megpakolta a hátizsákját hat darab kétliteres ásványvizes üveggel (persze teletöltve), és elindult Gyopárosra. A felüljárónál található meredek lépcsőn járt fel és le a súlyos teherrel, emellett rengeteget gyalogolt és kerékpározott. Le is fogyott 8 kilót, így a környezetében többen próbálták lebeszélni a kihívásról, mondván, mi lesz vele, ha már most csont és bőr lett a sok edzéstől. De őt ez sem tántorította el.
Imbolygó függőhídon, sziklaomlásokon át
– 2018. november másodikán indult a túra. Katmanduban vettük meg a felszerelést, és ott fogadtuk fel a serpákat is. A fővárosból Luklára, a világ egyik legveszélyesebb repülőterére utaztunk, innen indult ugyanis a gyalogtúra. A mi csapatunk a Khumbu gleccseren keresztül jutott fel az alaptáborba. Mi „csak” eddig mehetünk, ezen túl kizárólag hegymászói engedéllyel lehet jutni. Úttalan utakon, sziklaomlások között másztunk, függőhidakon át vezetett az utunk. Ezek közt volt egyszemélyes, nagyon keskeny és imbolygó. Én megálltam egy ilyen középen, hogy készítsek emlékbe néhány fotót, de mihelyst elengedtem a kötelet, elkezdtem dőlni a szakadék felé. Gyorsan vissza kellett állítanom az egyensúlyt. A mögöttem lévőnek eddig tartott az útja, ugyanis mikor ezt meglátta, visszafordult. Itt ugyanis vagy mész, vagy feladod, mert nincs kerülőút – mesélte.
4000 méterig nappal egész jó idő volt, csak az tűnt fel Györgynek, hogy egyre kopárabb körülötte a környezet. A hegymászók ez idáig jól is bírták. Zsákjukban egyébként fejenként másfél-két kilót vihettek, a többit mind a serpák vitték utánuk, persze ők „strandpapucsban”, hiszen számukra ez már nem volt kihívás.
Olyan ritka a levegő, hogy egy gyufát már nem lehet meggyújtani
– Ahogy magasabbra és magasabbra értünk, egyre legnagyobb gondot okozott a légszomj. Annyira ritka itt már a levegő, és annyira kevés fenn az oxigén, hogy 4800 méternél már nem lehet meggyújtani egy gyufát vagy egy öngyújtót. A mi hét fős csapatunkból két embert le kellett vinni ennél a magasságnál, mert olyan iszonyatos oxigénhiány lépett fel náluk, ami már életveszélyes volt. Mentőhelikopter szállította őket kórházba, az oxigénsátorba, ahol három napot töltöttek – mesélte.
Györgynél nem volt ilyen gond. Bár a légszomj mellett más kihívások is vártak a hegymászókra.
– Nappal körülbelül mínusz 10-15 fokban mentünk, éjszaka pedig pozdorjalemezekből összeütött viskókban húztuk meg magunkat. Ezekben olyan mínusz nyolc fok lehetett. Tizennégy napig nem fürödtünk, és nagyrészt kásán éltünk. Reggel 7-8 körül indultunk útnak és délután 4-re értünk a következő szálláshelyre. Utunk során egyszer a messzeségben láttuk egy lavinát, mely egyébként harminc éve eltűnt, jégbe fagyott dán hegymászók holttestét is lesodorta az alaptáborig – mondta.
„A végtelenséget éltem meg”
5200 méter magasan már 50 méterenként pihentek, miközben levegő után kapkodtak. Aztán ahogy egyre magasabbra értek, egyre kisebb távok után egyre több időre voltak kénytelenek megállni. Az utolsó szakaszon még azt a kis két kilós csomagot is elvették tőlük a serpát, hogy már csak saját magukat kelljen cipelniük.
– Félelmetesen gyönyörű, ahogy a 8840 méteres csúcsot süti a nap. A végén, úgy 5000 méter körül már szétszakadoztunk. Akkorra már nagyon sokakat levitt a helikopter, és miközben meneteltem, észrevettem, hogy sem előttem, se mögöttem nincs belátható távolságban senki. Megálltam, és úgy éreztem, a világ tetején vagyok, egyedül. A végtelenséget éltem meg. Ezt meglátni maga volt a csoda – emlékezett vissza.
Természetesen az alaptáborba felérni is hatalmas boldogság volt. György ma már azt mondja, nem biztos, hogy még egyszer belevágna. Helyette inkább Thaiföld volt a 2019-es úti cél, a 2020-asat pedig a vírus miatt ki kellett húznia a bakancslistájáról. De ami késik, nem múlik. Hiszen maradt még azon a listán két terv.
– Nagyapám mind a két világháborúban részt vett, és mikor gyerek voltam, rengeteget mesélt nekünk a csatározásairól. Az első világháborúban fiatal huszárként volt jelen, neve, fotója és csatáinak helyszíne benne van a Magyar huszár című könyvben is. Azt tervezem, hogy a csaták helyszíneit Oroszországtól Olaszországig végig járom. A másik cél édesapámhoz kötődik, aki pedig a második világháborúban már a harmadik napon hadifogságba esett. Szerencséjére Dániába került, ahol viszonylag jó körülmények között dolgozott egy farmon három éven keresztül. Ezt a helyet is szeretném meglátogatni. A Mount Everestre a fiam kísért el, ide pedig a terveink szerint a lányom fog – zárta.
