A Nyugat című folyóiratba publikáló orosházi költő, újságíró Jászay-Horváth Elemér életéből ismerhet most meg tíz érdekes momentumot. Ő az Orosháziak, akikről utcát neveztek el című rovatunk következő főszereplője.
1) 1888-ban látta meg a napvilágot Orosházán, és még csupán 45 éves volt, mikor elhunyt a fővárosban.
2) Édesapja közjegyzőként tevékenykedett Orosházán. A művelt férfi szerette és pártolta az irodalmat, akárcsak szelíd lelkű felesége.
3) A négy keresztnevet viselő (István, János, Gáspár) Elemér 12 évesen veszítette el édesapját. A kalocsai gimnázium diákja volt ekkortájt. A zárkózott, komoly gyermek ebben az időben már rendszeresen írt verseket.
4) A jogi egyetemen folytatta tanulmányait, de a költészet sokkal inkább foglalkoztatta. Megismerkedett Ady Endrével, majd a Nyugat munkatársa lett.
5) Jó humorérzékének köszönhetően segédszerzője lett a kor legnépszerűbb élclapjának, a Borsszem Jankónak.
6) Első önálló verseskötete a Gyöngyök és könnyek címet viselte. Az alábbi versrészlet jól tükrözi Jászay-Horváth korai költészetének hangulatát: „Szívemet most úgy szeretném / Mellem mélyéből kivenni/ S mint piros madárkát félve/ Pihegőn, reszketve, élve/ Íróasztalomra tenni.”
7) 1916-ban jelent meg Tábortüzek című kötete, mely háborús verseit tartalmazza. A vérontást esztelennek és értelmetlennek tartotta. Végig próbált ember maradni az embertelenségben.
8) Az 1920-ban megalakult orosházi Kulturtársaság elnöke, illetve az irodalmi szakosztály vezetője lett. Folyamatosan publikált, verseket és színdarabokat írt, a helyi Kacsa című humoros lap szerkesztőjeként dolgozott.
9) Életének nagy részét Orosházán élte, az 1920-as évek második felében költözött fel édesanyjával Budapestre, ahol a Pesti Hírlap belső munkatársaként tevékenykedett.
10) Halála után a Nyugat, a Pesti Hírlap és más nagy lapok is nekrológgal búcsúztak tőle. Orosházán 1937 óta őrzi utca a nevét.
1910-ben, a Nyugat 17. számában jelent meg Decrescendo című verse
Jászay Horváth Elemér: Decrescendo
Szonettek, lányai a fáradt örömeknek,
Óh élő bánatoknak halk léptű hirdetői!
Bús kővé merevülnek palástom dús redői,
Szép, szózatos szoborrá az asszonyt-váró leplek.
A szívem oly szerelmes, oly bánatos és női,
S a lankadt szárnyu vágyak esténként úgy belepnek.
Óh, tőlem messze szálltak a kacajok, a kedvek,
S meddő kezekkel járnak az élet magvetői.
Szonettek, holt leányok, bús szivemből fakadtak,
Virágosan feküsztök, fehéren, dermedetten,
Mint holt kezek, szegények, mik mindent odaadtak.
Belőletek mi pompás sírboltot építettem
Pár elhervadt virágnak, vágyaknak és szavaknak,
És reszkető kezekkel alávésem:
Szerettem...
Forrás: Koszorús Oszkár: Orosháza jelesei a XIX. század végéig I.
Kiemelt kép: pixabay.com
