Mezőgazdasági és lópatkoló kovácsként végzett az iskolában, ma már viszont művészi szinten űzi mesterségét. A Magyar Kézműves Remek díjjal és Népi Iparművész címmel kitüntetett Szilasi-Horváth Tamás azt mondja: a munkája a hobbija, a hobbija pedig az élete, és ő ezt viszi is tovább, míg vér pezseg az ereiben.
A mai felgyorsult világban, mikor úgy vélekedünk, a gyermekeinknek olyan foglalkozása lesz felnőttként, aminek ma még a neve sem létezik, igen különleges élmény egy több ezer éves mesterséggel találkozni. Főleg olyannal, melynek eszközei és módszerei nem is változtak sokat ez idő alatt, hiszen a kovácsoláshoz még mai is tűz kell és vas. Meg persze erő és elszántság. Szilasi-Horváth Tamás édesapjától tanulta a szakma fortélyait, és tőle örökölte annak szeretetét is. A mai napig sokat dolgoznak együtt, ottjártunkkor is közösen mutatta meg a két férfi a százfelé pattanó szikrák rengetegében, hogyan lehet egy olyan masszív anyagot munkára bírni, mint a vas. Hajlították, mintázzák majd a látványos gőzfelhőben edzették is azt, hogy egyrészt használati, másrészt dísztárgyakat készítsenek belőle. Csodás ritmust vertek mindeközben kalapácsaik.
A két férfi nem szavakkal, hanem jelekkel, konkrétan kalapácsütésekkel kommunikált egymással. Egy apró mozdulat ebben a helyzetben egyenlő egy kéréssel. Ilyen nagy hangzavarban nem is lehet másképp megérteni egymást.
Fotók: Horváth Bence
Egykoron nem fértek be a kovácstanulók az iskolába
Tamás édesapja, Szilasi-Horváth Béla még 1977. május elsején kapta meg az iparengedélyét. Fia még ma is abban a műhelyben dolgozik, melyet ő ebben az évben a Fürdő utcán kialakított.
– Amikor még én tanultam a szakmát, rengeteg kovácsinas volt a városban. Sok tanulót képeztek Orosházán, akik közül a legtöbben az üveggyárba mentek dolgozni. Annyian voltunk, hogy nem fértünk el az iskolában, úgy kaptunk ideiglenesen termet a gimnázium épületében. Aztán megépült az új helyszín, ami már helyet adott mindannyiunknak. Ennek már lassan hatvan éve, ma pedig már alig akad kovács a környéken. Most csupán patkolókat tanítanak, akik megkapják a gyárilag elkészített anyagot, amin már csak igazítaniuk kell egy kicsit. Lassan teljesen elfogyunk, mint ahogyan a bognárok is. Még nagy ritkán balta- vagy csákányélezéssel megkeresnek minket, de már ez is elenyésző. Ma már kézi szerszámmal nem szeret senki dolgozni, helyette inkább mindent gépiesítenek – mesélte.
Fotók: Horváth Bence
Igaz, nincs nagy igény a patkókovácsolásra vagy a szerszámjavításra, sokkal nagyobb értéket képviselnek viszont helyettük a kovácsolt díszek, például a Tamás által készített míves fogasok, ajtó kopogtatók, konyhai eszközök, szobrok, nem beszélve damaszkolt késeiről.
Többfajta anyag rétegeléséből jönnek létre a gyönyörű kések
– A legfőbb segítsége a kovácsnak a jó minőségű szén. 1000-1200 fok körül kovácsolunk, nekünk ugyanis az a fontos, hogy minél hamarabb, minél gyorsabban melegedjen az anyag – mesélte Tamás. – Munka közben folyamatosan pátyolgatnunk kell a tüzet. Az sem jó, ha túlmelegítem benne az anyagot, hiszen akkor az szét fog olvadni, de az sem, ha nem érem el a kívánt hőfokot, mert akkor viszont nem fogok tudok rendesen dolgozni. A damaszkolásnál különösen fontos a megfelelő hőfok. Ez a munkafolyamat a kés rétegelését jelenti, a 80-tól akár több a ezer rétegig is elérhetünk. Damaszkoláskor bóraxot öntök az anyagra, mely megvédi azt az oxidációtól. Ennek köszönhetően tudnak összeragadni az egymásra ütött rétegek – magyarázta.
Az egyik fém nikkel, a másik pedig mangán tartalmú, ezt a kétfajta acélt dolgozza össze, majd maratja. Ezután fog látszódni a két különböző szín. Ezek a minták tehát nem karcolva vannak, hanem össze vannak dolgozva. Tamás készített már olyan pengét is, mely öt különféle anyagból állt össze.
Fotó: Rosta Tibor
Késeinek nyele gyönyörű, trópusi fából – köztük sivatagi vasfából, zebrafából, amarantból, bubingából vagy épp fehér wengéből – készül jávorszarvas és rénszarvas aganccsal díszítve. A díszmunkák közt találunk szobrokat is, melyek egy részét a késekhez és használati tárgyakhoz hasonlóan zsűriztet is Tamás a Népi Iparművészeti Egyesületnél.
Fotók: Horváth Bence
– Ez a minősített fogas (a bal oldali fotón – a szerk.) komoly és összetett munka eredménye. Kellett néhány hónap, mire ilyen kos és szürke marhafejeket tudtam készíteni. Ezek különlegessége, hogy az egész egy anyagból van kikovácsolva. Ha téveszt az ember, akkor kezdheti elölről a munkát, úgyhogy nagyon koncentráltan kell dolgozni – emelte ki.
Szemléltetésként álljon itt a következő adat: A népi iparművész címhez három év alatt 5 A és 30 B minősítést kell szereznie egy szakembernek. Szilasi-Horváth Tamás két év alatt gyűjtött 28 A és 17 B minősítést. Munkáinak az egész országban csodájára járnak, damaszkolt késeire még a késkészítő mesterek is elismeréssel tekintenek. Tamás azt mondja, ő ide, a műhelybe született, ezután belenőtt, beletanult és bele is szeretett a kovácsmesterségbe. Ez az ő szakmája.
