Már több mint tizenöt éve a Körúti Színház oszlopos tagja. Májusban épp Orosházán, a művelődési központban játszotta volna a Meseautó egyik főszerepét. A járvány miatt ez az időpont tolódik, de ígéri, később elhozzák a közkedvelt darabot a városba. Mit látunk, ha ránézünk? Egy magabiztos, karakán férfit, aki tudja, mit ér, és azt is, mit akar. Mi van a külső mögött? Fény derül arra is.
Csalódottság és kudarc. Ezek a fogalmak Lipták Péter pályájának kezdetén is jelen voltak. Simon Boglárka színésznőtől a sorozat korábbi részében megkérdeztem: Mi vitt tovább a sok visszautasítás után? „A dac? A sértődöttség?” – Dehogy! – felelte ő. Van azonban, akiben viszont folyton járó propellerként ott marad egy-egy elhangzott mondat. De ez nem gond. Az viszi tovább a repülőt, a hajót… és az embert is. És ami ezen kívül mindig képes talpra állítani: az a humor és az önirónia. Lipták Péter mesél.
– Az általános iskolát a József Attilában kezdtem, század magammal, egy időben a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásával. Erről persze mi nem sokat tudtunk, meg volt nekünk a saját problémánk. Beilleszkedési és figyelem zavarok elsődlegesen. A reál tantárgyakból viszonylag gyorsan lemaradtam. Rajzból, irodalomból és biológiából viszont – itt említeném meg az előbb elhangzott tantárgyakat tanító tanárok roppant empátiáját és szakmai hozzáértését – egész jól teljesítettem. Ennek ellenére az első továbbtanulásról és majdani pályaválasztásról szóló osztályfőnöki órán tudatosították bennem, hogy:
-„Biológia, irodalom, rajz? Drágám, innen csak a 612-es számú Szakmunkásképzőbe van számodra út.”
(Gombkötő Beáta egykori osztálytársam – azóta evangélikus lelkész és a mai napig jó barátom – azóta is ezzel példálózik.)
Ez egy kicsit mellbe vághatott.
– Tudtam, vagyis édesanyám tudta, hogy nincs ott maradásom. Így kerültem végzősként, utolsó évre a Vörösmartyba, annak is az ének-zenei tagozatára. Érdekességként érdemes megjegyezni, hogy az óvodai szintmérések alapján eleve oda ajánlottak, de az akkor induló osztály már betelt, ezért maradt a József Attila. Így hát átsétáltam arra a helyre, ahová 7 évvel korábban kellett volna, 4 fiú és 20 lány mellé, ötödik fiúnak. Az ének-zenei osztályban aztán biztosítottak róla, hogy nekem elég lesz nagy zeneszerzőink életrajzát megtanulni a kötelező jegyért, az éneklést meg hagyjam azokra, akik tudnak.
Egy pedagógus nem is sejti, mekkora sebet tud ejteni egy gyermek lelkén.
– Nem mondanám sebnek, és a tanárnőt sem ez alapján minősíteném, (mosolyog) minden esetre elérkezett a bizonyítás ideje. Pár hónappal később – köszönhetően az ottani történelemtanáromnak – egy tanulmányi verseny győzteseként felvettek a mezőkovácsházi Hunyadi János Gimnáziumba. A bátyám is oda járt előzőleg, és én tudtam, hogy ebben a kis városkában van egy amatőr színjátszó társulat, ahová nagyon akaródzott nekem bekevergőzni.
Szóval itt indult a színészi pályád?
– Abszolút. A testvérem nagyon is jó ajánlólevélnek bizonyult, mert nem telt el egy-két hét, már az egyik próbájukon találtam magam arra eszmélve, hogy épp fűzöm be az első tánccipőm. Sok évet töltöttem itt beilleszkedési és figyelem zavarok közepette, mégis életre szóló barátságokat kötve. Nem ment különösebben rosszul. Azt kell mondjam, a helyemen voltam kezelve, talán néha azon felül is. Lényeg, mi lényeg, néhány évvel később irodalmi dicsérettel érettségiztem, 4 –es átlaggal és az amatőr színjátszó munkám elismeréseként a Hunyadi díjat is elnyertem. Álltam a hófehér oklevéllel és a barna kis könyvvel a kezemben, és kristálytisztán hallottam a néhány évvel azelőtti szavakat, miszerint nekem egy gimnáziumban nincs keresni valóm. „Nincs, mi!?” – mondtam is hangosan, de senki nem értette. Nem érthette. Ott az egész gimnázium előtt állva fogadtam a hosszú tapsot. Diákok, tanárok, szülők egyaránt tapsoltak. Nem szeretett mindenki, sőt, de mindenki tudta, ki vagyok. Mindenki tudta, mit csinálok, és hogy amit csinálok, az jó. Ennek szólt az a taps, és annak a pár mondatnak ott a József Attila harmincvalahányas osztálytermében. A mai napig ennek szól.
Hihetetlen, hogy téged ez a mondat tényleg éveken át elkísért.
– Nem értem, miért a múlt idő? (nevet). Innen egyenesen a Kaposvári Egyetem éppen akkor debütáló színészszakának felvételijére mentem. Ahonnan, ahogy az lenni szokott, úgy kivágtak, hogy a lábam nem érte a földet. „Annyi szép szakma van Péter, akár a színház környékén is: a színészeten kívül.” – hangzottak újra a kritikus megjegyzések. Teljesen összetörtem. Az amatőrből is kiléptem. Tudtam, hogy bármit is fogok ezután csinálni, színházat biztosan nem. Kerestem is egy „szép” szakmát egy budapesti művészeti iskolában. Ez volt a fotográfia, amit óriási lendülettel kezdtem el csinálni, sok beilleszkedési és figyelemzavaros társammal együtt. Egy szakmát. Ami, mint az összes többi: gyönyörű. Csak, mint néző jártam színházba, és nem is foglalkoztam a gondolattal, hogy nekem nem a nézőtéren lenne helyem. Hiszen megmondták: ott van.
Most már tényleg nem tudom, hogy lesz ebből happy end.
– A véletlen, a gondoskodás vagy a kegyelem… kinek, hogy tetszik, de akkoriban újra összefutottam egy rendezővel. Egy rendezővel, akivel még a mezőkovácsházi amatőrben ismerkedtem meg. Ő volt Galambos Zoltán, aki pont akkoriban keresett néhány fanatikus emberkét, hogy új színházi vállalkozását beindíthassa. Ez volt a Körúti Színház. És 15 éve ez nekem a színház maga. És 15 éve az ország színháza is. Úgyhogy kellékeztem, és díszítettem, és díszletet építettem, és mikroportot ragasztottam, és fotóztam.
Nem lehet! Tényleg így kezdtél a Körútinál is?
– Alapvetően dolgozni akartam, de a legtöbbet a színészeket néztem a takarásból, közvetlen közelről. Hogy hogyan csinálják, és miért csinálják. És ha nem értettem, hát megkérdeztem. Szerencsémre kizárólag olyan színészekkel hozott össze a sors, akik akartak válaszolni, köztük Kautzky Armand, Pikali Gerda, Koncz Gábor, Tahi-Tóth László, Koltai Róbert, Vándor Éva és nem utolsó sorban, hanem minden egyes sorban: Esztergályos Cecília. Aztán jött egy szerep, meg még egy. Azután az összes többi. És rám hagyták az éneket is, nem csak azokra, akik tudnak. És újra volt taps. Orosházán is, karnyújtásnyira a József Attilától. Nem is egyszer. És azóta is van. Én meg csak állok a tapsban; És halványan mozdul az ajkam: „Nincs, mi!?”
Remélem, ma már tudod, hogy de igen, van!
– Persze, valahol igen, de ez nem ilyen egyszerű. Sok társam sokszor nógat is, hogy valljam már be magamnak végre. (Mosolyog). Talán majd egyszer. Jelen pillanatban egyébként Orosházára készülnék, ha nem történik az, ami végül történt. Május 5-én a Meseautó főszerepét játszottam volna a menyasszonyommal, Lehel Katával karöltve. Sajnos az előadás ugyanúgy egy későbbi időpontra tolódik, mint az esküvőnk, amit pünkösdkor szerettünk volna tartani. Addig is, hogy a nézőinkkel továbbra is kapcsolatot tartsunk, egy televíziós adást, egy hetente megjelenő kulturális magazinműsort kezdtünk el sugározni a: Körúti Színház Youtube csatornáján. Remélve, hogy addig is tudunk magunkból adni valamit, amíg nem térhetünk vissza Orosházára és az összes többi játszóhelyünkre határon innen és túl.
