Vranka Viktor a negyvenes évei végén vág bele élete egyik legnagyobb kalandjába: hamarosan a Táncsics Mihály Gimnázium tanára lesz, mégpedig kerekesszéken.
Vranka Viktor még a jogi egyetemre járt, mikor egy baleset következtében súlyosan megsérült a gerince. A jog után a programozás foglalkoztatta, és már betöltötte a negyvenet, mikor rájött, milyen pályán érezné magát a legboldogabbnak. Mivel úgy tartotta, sosem késő megvalósítani önmagát, újra egyetemista lett, és szerzett két tanári diplomát.
– Itt nőttem fel Orosházán. Az üveggyár tövében laktunk. Általánosba a mai Czina iskolába jártam, középiskolásként pedig a Táncsicsban tanultam. Mivel apukám és nagypapám is ügyvéd, így az érettségi után én is a jogra jelentkeztem…jobb híján. Szegedre jártam egyetemre, és az első év utáni nyári szünetben volt egy autóbalesetem. A gerincem megsérült, így azóta kerekesszékben élek. Huszonegy éves voltam akkor, és ezután nemcsak a hátam, hanem a jogi tanulmányaim is derékba törtek – mondta Viktor, frappánsan és kicsit tréfásan fogalmazva.
Mert ilyen ő! Tele van szóviccekkel, játékossággal és humorral.
Akadálymentesítés – a legtöbb helyen nem megoldott
– A baleset utáni két év gyógykezelést és szanatóriumot követően felköltöztem Budapestre, hogy a Pázmányon Péter Katolikus Egyetemen folytassam a jogi tanulmányaimat. A váltásnak egyszerűen az volt az oka, hogy Szegeden a József Attila Tudományegyetemen nem volt akadálymentesítve az épület. Aki nem kerekesszékben él, nem is sejti, mekkora nehézséget tud ez okozni. Ezt nem csak diákként, hanem pedagógusként is megtapasztaltam – mesélte.
Viktor elmagyarázta, az, hogy van egy rámpa, amivel fel tud jutni a földszintre, vagyis be tud jutni az épületbe, még nem akadálymentesítés. Főleg, ha az emeleten is vannak termek, és azokban órák. Ő úgy véli, az a valóban akadálymentesített épület, amiben teljesen önállóan kell közlekedni anélkül, hogy bárkitől segítséget kellene kérnie.
„Nem akartam, hogy csak azért adjanak diplomát, mert kerekesszékes vagyok”
– Két évig tanultam még a Pázmányon, de nem fejeztem be a jogot. Már nem éreztem az én utamnak. Elment a maradék lelkesedésem, nem volt kedvem készülni, a vizsgáim is egyre rosszabbul sikerültek. Éppen átmentem rajtuk, de már szégyelltem magam a jegyek miatt, és nem akartam, hogy csak azért engedjenek át, mert kerekesszékes vagyok. Őszintén szólva nem is láttam benne a jövőmet. Úgy gondolom, nincs is olyan ügyfél, aki kerekesszékes ügyvédet szeretne, hiszen ez egy bizalmi szakma. Úgyhogy otthagytam az egyetemet – folytatta.
Viktor ezután programozónak tanult, de mivel nem volt túl jó matekból, ezt az iskolát is félbe hagyta.
– Ebben az időszakban, 2005-ben történt, hogy apukám találkozott Bánkiné dr. Borbély Marika tanárnővel, aki érdeklődni kezdett felőlem. Akkor indult el az OKIK (Orosházi Keresztény Ifjúsági Klub). Pontosan a 33. születésnapomon volt az első klub alkalom. Ezt sorsszerűnek éreztem. Eleinte a havi klubtalálkozókon nem éreztem annyira jól magam, inkább a táborokban oldódtam már fel. Volt ott egy másik kerekesszékes fiú, Miszlai Sanyi, akivel nagyon jó barátok lettünk. Ő sajnos azóta már elhunyt. A táborokban, öt-hat nap alatt sokat mókáztunk, viccelődtünk, és lehetőségünk volt jobban megismerni egymást. Jó kapcsolatom lett a diákokkal, és ekkor gondoltam rá először, hogy talán a pedagógusi pálya illene hozzám. Be is iratkoztam az egyetemre. 2014-ben már reméltem, hogy mivel 1998 óta van törvény az akadálymentesítésre, tudok majd közlekedni az intézményben. Sajnos ez nem így lett, már a felvételi is olyan helyen volt, ahová lépcsőn kellett volna felmennem. De mindegy, végül is sikerült lediplomáznom, és történelem-etika szakos tanár lettem.
Viktor elárulta nekünk, hogy volt benne izgalom a tanítási gyakorlat megkezdése előtt is, és most is van, mielőtt élesben belevág a munkába a Táncsics Mihály Gimnáziumban.
Bűnözők helyett gyerekek között töltheti a mindennapokat
– Az egyetemen három évig csak elméletet tanultam, nem is láttam diákokat. Már a tanítási gyakorlatomon tartottam attól, hogy félni vagy idegenkedni fognak tőlem, ha meglátják, hogy kerekesszékes vagyok. Szegeden a Ságvári Gimnáziumban a pedagógusokon éreztem, tartanak attól, hogy sok probléma lesz velem. Ott tényleg távolságtartóak és hidegek voltak velem a tanárok és a diákok is, de aztán átjöttem Orosházára az Eötvös József katolikus iskolába, és az utolsó három hónap gyakorlatomat már itt, jó hangulatban és szeretetteljes közösségben töltöttem. Sajnálom, hogy nem maradhatok itt, de mivel Klebelsberg ösztöndíjas vagyok, csak állami iskolában taníthatok – folytatta.
Viktornak nem kellett sokáig búslakodnia, hiszen a Táncsics gimnáziumban szeretettel várják őt történelem-etika szakos tanári pozícióba.
– Azt gondoltam, ehhez majd emelkedni kell – mondja mosolyogva – mármint, ahhoz, hogy Orosháza legjobb iskolájában taníthassak. Szerencsés vagyok, hogy itt kezdhetem el a pályám. Mindkét tárgyamat szeretem. Az etikát azért, mert alkalmat ad egy kis játékra. Az én személyiségemhez ez illik, mert közvetlen és barátságos vagyok a tanítványaimmal. Ennek általában meg is van az eredménye. Még azok is, akik először meghökkennek a kerekesszék láttán, egy idő után már nem is veszik észre azt. Ha a jogi pályán végeztem volna, akkor bűnözők és ügyvédek közt tengődnék, így viszont gyerekek között lehetek. Úgy érzem, jobb ez így nekem. Az én jellememhez nem illik a jogi pálya. Nem is lennék jó benne, és nem is élvezném. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Táncsicsban a gyerekek között nagyon jól fogom érezni magam – hangsúlyozta Viktor.
