Többször beszámoltunk már Pásztor András és csapata kalandos sivatagi és egyéb versenyeiről. A múlt héten ismét volán mögé ült az orosházi pilóta. Ezúttal az albán hegyeket kellett meghódítaniuk.
Bosznia-Hercegovinából indult a GTT (General Tire Trophy) által szervezett tájékozódási és stratégiai tereprally verseny. A csapatoknak, mint eddig is reggelente osztották ki az itinert, rajta 30 – 100 darab gps koordinátát, melyeket saját terveik alapján kellett megkeresniük és az ott található különböző nehézségű kihívásokat teljesíteniük.
A Körös-Autó csapata ezúttal nem három, hanem négy tagú volt. Kátai Zoltán, Benkő Antal és Pásztor András valamint a sivatagot is többször megjárt Isuzu terepjáró voltak a csapattagok. Egy navigátor, egy pilóta és egy pontkereső. Míg az első kettő száguldott az „úton”, addig a harmadik már a további stratégiát, a felveendő pontokat tervezte.
– Az első napon Boszniában egy nemzeti parkban melegítettünk be. Ez egészen jól sikerült. Másnap mentünk Montenegrón keresztül Albániába. Tulajdonképpen az itteni hegyeken eltöltött két nap határozta meg az egész verseny kimenetelét. A mi esetünkben a harmadik nap volt a vízválasztó és egyben a legkalandosabb is, amikor egy apró hegyi falucskába kellett eljutnunk. A hely eldugottságáról csak annyit, hogy telente még most a XXI. században is hetekig megközelíthetetlen. Persze megtaláltuk, de azt is megtapasztaltuk, hogy van még kisebb, még eldugottabb is – kezdi a történetet Pásztor András.
A címben leírt mondatot támasztja alá a harmadik nap történése, amikor is Pásztorék, a versenyben élen állva, a hegyen szenvedtek balesetet. Nem volt vezetői,- sem navigátori hiba. Egyszerűen egy szikla a hegyoldalon épp akkor unta meg a bizonytalan álláspontot és gurult le a völgybe, mikor a Körös-Autó csapata ott járt. A lezúduló kőtömb oldalt találta el az Isuzut és kiütötte alóla a jobb oldali első futóművet.
– A baleset után a versenyzőtársak sem tudtak segíteni. Kiszereltük a törött első lengőkart és itt jött egy helyi lakos képében a jószerencse. Néhány kilométerrel odébb, a hegy túloldalán levő, még kisebb, még eldugottabb faluba vitt el. Szeretettel fogadtak (mind a húsz lakos), le kellet ülnöm, kávét, hideg vizet hoztak, csak az illendő beszélgetés(Google fordító) után láthattunk a javításhoz a lengőkar összehegesztéséhez. A villanyvezetékre feldobott két drót segítségével ez még nem sikerült. Később egy másik férfi hozott egy ütött-kopott agregátort, ami már adott annyi áramot, amivel meg tudtuk hegeszteni az alkatrészt. Semmi műhely, satupad, ilyesmi, egy földre tett üllő volt a felszerelés – meséli a pilóta.
A visszatérésekor a társak már azt hitték vége a versenynek, pihenés következik, de tévedtek. Szerelés következett. A meghegesztett lengőkarral újra összeszerelték a futóművet és folytatták a versenyt, bár a kiesett órák miatt a napi eredményre már keresztet lehetett vetni. Minden baj ellenére nyomták, ahogy a csövön kifért és a negyedik napi jó versenyzésnek köszönhetően így is sikerült a dobogó második fokát megcsípniük.
– Nagyszerű napok állnak mögöttünk. A balesetet leszámítva remek verseny volt. Sokszor kőkemény hegyi terepen, patakmederben, időnként sárban, vagy még mindig meglevő aknamező tőszomszédságában autóztunk, de csodás tájakat és embereket ismerhettünk meg. Ha lehet, jövünk legközelebb is – összegzett Pásztor András.
