Baleset bárkivel történhet. Nem készülünk rá – egyszercsak ott vagyunk az események közepében és csak arra vágyunk, hogy minden legyen úgy, mint előtte. Mintha semmi sem történt volna. Az időt azonban nem forgathatjuk vissza… Az egyetlen, amit tehetünk, hogy elkerüljük a helyzetből adódó későbbi komplikációkat.
A baleset legrémisztőbb pillanata, amikor tudatosul bennünk, hogy elkerülhetetlen. Ilyenkor az idő lelassul és mindenre úgy emlékszünk, mintha egy filmet néznénk. Engem autó ütött el. A zebrán, a Dózsa György úton, a Táncsics Gimnáziumnál június 1-jén. Emlékszem, ahogy megköszöntem a balról érkező kocsinak, hogy megállt, és szinte már átértem a másik oldalra, amikor a szemem sarkából láttam, amint a jobbról érkező, lassan haladó autó csak jön, jön, jön…
Az utolsó pillanatban oldalra kaptam a fejem és szembenéztem a motorháztetővel, amiről tudtam, mindjárt nekem ütközik. Még átvillant az agyamon, hogy nem szabad a földre kerülni, de mi lesz a kutyával, akit a pórázon vezetek? Durrr!!!
Nem vesztettem el az eszméletemet, nem kerültem a kocsi alá, hanem – kicsit „gorcsevivánosan” – a motorháztetőn terültem el. A másodperc tört részéig megnyugodtam, aztán újabb, erősebb félelem vett rajtam erőt: ez a kocsi nem áll meg, csak tol, tol, egyre tovább! Ez a pánik pillanata. Az események zajlanak, „a film forog tovább” – a rémületem egyre erősebb. Látom, ahogy a parkban dolgozó emberek integetnek, kiabálnak a sofőrnek, hogy álljon már meg. Erre nekem is eszembe jut, hogy csinálni kéne valamit: elkezdem püfölni az autót és torkom szakadtából üvöltök, hogy „Álljon meg! Álljon meg!” A kutya vinnyog a kocsi alól, mert a pórázzal hozzám van kötve és el sem tudom engedni, hiszen a csuklóm az autó elejének feszül. Lenézek: hála Istennek nem a kerék előtt van – de nem látom… Jézusom, csak nem akadt be a póráz a valamibe?! A másodpercek óráknak tűnnek!
Végre vége a kényszerű utazásnak: megállunk és csöndesen lecsúszom a földre, elengedem a pórázt, hogy a jószág is menekülhessen, és elkezdem fölmérni a helyzetet. A kutya riadtan áll a füvön – hiszen arra tanítottam, hogy a járdán kell közlekednie –, én megszeppentem tápászkodom föl a földről, a kertészek pedig szaladnak felénk, hogy megfogják a kutyát és megbizonyosodjanak arról, jól vagyok.
Kérem, álljanak meg, mert az állat elég rémült így is, csak tovább fokozza az ijedelmét, ha azt látja, hogy idegenek rárontanak, ő nem érti a szót, hogy csak segíteni szeretnének, már meg is van, köszönöm. Én jövök. „Jól van? Nem sérült meg?” – hangzanak mindenfelől az aggódó kérdések. Mindenkit biztosítok arról, hogy nincs bajom és már indulnék tovább, hiszen dolgom van rengeteg, egyébként is jól esne egy pohár víz és szeretném az otthon biztonságában tudni mindkettőnket.
Szerencsére a körbenállók józanabbak: „El ne menjen!”, „Várja meg a rendőröket! Ott vannak szembe’, ideérnek mindjárt!” Hallgatok rájuk, hiszen igazuk van: a helyszínt nem szabad elhagyni, és ahogy múlik a sokkhatás, a bokám is, a vállam is egyre jobban fáj.
„Jó napot kívánok!” – köszönt egy civilruhás, aki félreállt a kocsijával, mikor látta az eseményeket; majd megérkeznek a helyszínelők és kezdődik a hivatalos procedúra: igazoltatás, mentő, kórház (közben szólok unokabátyámnak, hogy jöjjön el a kutyáért, vezesse haza). Szerencsésen megúsztam: kis nyakficam, zúzódás, apró horzsolások (emiatt kaptam egy tetanuszt!) és a dagadt bokám. Három órával később már indulhattam is haza a kórházból.
Ahogy ott ültem a tolókocsiban az SBO folyosóján és sansz-gallérral a nyakam körül arra vártam, hogy elkészüljenek a röntgen-felvételek, csak az járt a fejemben, hogy történhetett egyáltalán baleset, hiszen olyan szabályosan csináltam mindent: nem volt a kezemben mobil, a kutyát rövid pórázon vezettem, megvártam, míg átengednek.
– Szabályosan közlekedtem? – teszem föl a kérdést Kis Rozália rendőr főhadnagynak.
– A zebra ugyan a járda meghosszabbítása, de figyelmesen kell lelépni, meggyőződve arról, hogy mindkét oldalról átengednek az autósok. Ezt Ön végül is megtette, hiszen a balról jövőtől megkapta az elsőbbséget, a jobbról érkező pedig meg tudott volna állni, nem volt féktávolságon belül. Szabályosan közlekedett. De épp az ilyen esetek miatt nem szabad, hogy a sofőr „lecsalogassa” a gyalogost az úttestre. Tehát ne integessünk, hogy menjen már, bármennyire sietünk is, hiszen neki a szembeforgalom felől is biztonságban kell átkelnie – magyarázza Kis Rozália rendőr főhadnagy. – Legyünk türelmesek, jusson eszünkbe, hogy amint leparkolunk és kiszállunk az autóból, mi is azonnal gyalogossá válunk és ugyanolyan sérülékenyek leszünk mint az, akit épp az imént engedtünk át a zebrán. A gyalogos viszont tartsa észben, hogy nyáron gyakran szembe süt a nap, sűrűbb a növényzet, a melegben lassul a reakcióidő, ezért fokozott körültekintéssel lépjen le az úttestre. És kérek mindenkit: ne a járda szélén kezdjenek el beszélgetni! Mert akkor meg ők bizonytalanítják el az autósokat, hogy mi a szándékuk: át akarnak-e kelni vagy sem!
– Az én első reakcióm az volt, hogy legyek már túl mindenen, hadd álljon vissza a rend az életemben. Ha nincsenek ott a kertészek, akik megállítottak, megyek haza nyalogatni a sebeimet…
– Na, ezt nagyon rosszul tette volna! Abban a pillanatban, hogy a balesetben személy kontaktál, azaz nem csak anyagi kár keletkezik, hanem a gyalogost elütik vagy a kerékpárost úgy lökik meg, hogy leesik a bicikliről, esetleg az autós sérül, rendőrt, mentőt kell hívni! A mentős megvizsgálja az illetőt, a rendőr pedig rögzíti a baleset körülményeit. Gondoljon bele, hogy nem hív mentőt, mert úgy érzi, hogy csak egy kicsit szédül, majd elmúlik. De ha ezt az okozza, hogy megpattant egy ér a fejében, Ön meg hazament, még segítséget sem tud hívni! A helyszínelés meg azért nagyon fontos, mert hiába ismeri el ott, akkor az egyik fél, hogy ő a hibás és aláír mindent a baleseti bejelentőn, másnap bemegy a biztosítójához és visszavonja az egészet, mert meggondolta magát. Tudja milyen bonyolult procedúra utólag visszaállítani egy helyszínt?! Föl kell venni ugyanazt a ruhát, amit akkor viselt, rekonstruálni kéne a fény-, és útviszonyokat, mindent. Ráadásul bizonyos idő elteltével az sem állapítható meg, hogy fogyasztott-e az illető alkoholt. Az a biztos, ha a baleset után azonnal rendőrt hívunk, és ő állapítja meg a felelősséget.
Aki azért megy el a helyszínről, mert siet és szeretne megúszni egy 2-3 órás helyszínelést, másfél-két évig húzódó pereskedést, jogi procedúrát kockáztat!
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mi költsége van az eljárásnak, szakértői vizsgálatoknak, ügyvédeknek! Persze, hogy senki nem úgy indul el otthonról, hogy én ma balesetet okozok, de a kánikula, egy hír, ami felzaklat, nagyon nagy mértékben rontja a koncentrációt! Hogy a vezetés közbeni mobiltelefonálásról ne is beszéljek! Az idei év első öt hónapjában történt közúti balesetek jelentős részét városon kívül, egyedül közlekedő sofőr szenvedte el, akinek valami elvonta a figyelmét a vezetésről: kereste a kabátját, mobilozott, vagy nem az út és látási viszonyoknak megfelelően közlekedett. Az a pár másodperc kihagyás, amíg nem az utat nézte, elég volt ahhoz, hogy baj legyen. Ön tényleg nagyon szerencsésen megúszta!
– Nem csak én voltam szerencsés, hanem a sofőr is. Hiszen pár éve a baleseteket már nem a polgári, hanem a büntető törvénykönyv szabályozza és nagyon szigorú büntetéseket osztogatnak.
– Jól tudja, 2012 óta a büntető törvénykönyv XXII. fejezete határozza meg, hogy mi számít közlekedési bűncselekménynek: közlekedési tábla eltávolítása, ittas vezetés, közúti baleset okozása stb. Azóta ezekért jóval szigorúbb büntetés, legtöbb esetben bizony szabadságvesztés jár. Már akkor is börtönbe kerülhet valaki, ha tudja, hogy álmos, fáradt, bódult vagy szédül, tehát nincs vezetésre alkalmas állapotban, mégis beül a volán mögé és balesetet okoz. Nem győzöm hangsúlyozni: amikor az utakra megyünk – autóval, biciklivel, kerékpárral, mindegy! – nem csak magunkért, de a forgalomban részt vevő többi személyért is felelősek leszünk! Vegyük tudomásul végre, hogy a közlekedés egy ugyanolyan társasjáték mint a „Gazdálkodj okosan!”, csak sokkal többet kockáztatunk, ha nem tartjuk be a szabályait – mind anyagilag, mind egészségileg!
Egy hivatalos eljárás valóban nem egyszerű: az én ügyem még valójában el sem kezdődött, hiszen harminc napig várni kell, nem fordul-e súlyosabbra az állapotom. A kórházba bejött az egyik helyszínelő és lefotózta a cipőmet, hogy látszik-e rajta annak a nyoma, hogy az autó az úttesten tolt. Azt mondta, majd jelentkeznek. Ennek két hete.
Egy biztos: azóta még óvatosabban lépek le az úttestről és hosszabb útra nem mentem a kocsival. Biciklizem, de azzal meg olyan bonyolult szabályosan közlekedni, hogy lehet, mégis inkább visszaülök a volán mögé és még figyelmesebben vezetek majd, ha szembe süt a nap vagy kitolatok a parkolóból. És nagyon remélem, hogy nem fogok balesetet okozni! Mert elszenvedni sem volt egyszerű, de ha még azt a terhet is hordoznom kéne, hogy kárt tettem valakiben, félek, nem tudnám földolgozni.
