Amikor felmerül egy szülőben, vagy pedagógusban, hogy egy gyermek valamiben nem teljesít az elvárásoknak megfelelően, ritkán kerül előtérbe az a megközelítés, hogy érdemes lenne dicsérni, és ezzel motiválni a gyermeket, hogy a teljesítménye javuljon. Jogos lehet a meglepetés és a kérdés is, hogy „akkor most dicsérjem meg, mert csúnyán beszél”, vagy „mert verekszik”, vagy „mert nem csinálja meg a házi feladatát?”.
Természetesen akkor érdemes megdicsérni a gyermeket, ha valami olyasmit csinált, amit elvárunk tőle. Ha tízből egyszer adódik egy alkalom, hogy egy érzelmileg túlfűtött állapotában nem kezd el csúnya szavakat használni, akkor érdemes azonnal megragadni az alkalmat, hogy megdicsérjük.
Ha egy konfliktust sikerül egyszer úgy megoldania, hogy nem folyamodott fizikai érveléshez, akkor érdemes azonnal ezt észrevenni szülőként, vagy pedagógusként, és erre tenni megjegyzést. Ugyanígy, ha elkészül egy házi feladatával időben, akkor nem szabad elszalasztani az alkalmat egy dicséretre, hogy a kívánt viselkedésében megerősítsük a gyermekünket. Sokkal hatékonyabb a kívánt viselkedést szokássá erősíteni, mint a nem kívánt szokást leépíteni. Az érzelmi biztonság is sokat erősödhet ilyen helyzetekben, amikor a szülő kihasználja az adott lehetőséget egy dicséretre.
Fontos tudni, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan használjuk a dicséretet. A cél az, hogy olyan emléket adjunk a gyerekeknek egy dicséret alkalmával, amit később elővehetnek támpontként, ha arra van szükségük. A legfontosabb, hogy vegyük észre minél többször az erőfeszítést. Még akkor is, ha egyébként az eredmény adott helyzetben elmarad – az erőfeszítések ellenére is. Ha ez sikerül, akkor a gyerekek megtanulják, hogy van értelme mindig tovább próbálkozniuk, van értelme dolgozni saját magukon, saját teljesítményük javításán.
A szerző kommunikációs hídépítő, EQ Certified tréner
(x)
