Gyakran szeretnénk, ha a gyerekeink már önállón megtennének egy sor dolgot: felöltöznének, fogat mosnának, elpakolnák a játékaikat, megírnák a házit. Ilyen esetekben hajlandóak vagyunk önállóságot biztosítani számukra, ám sok esetben óva őrizzük szülői előjogainkat az önállóság kereteinek megszabásában.
Az önállóság kétarcú terület, egyrészt lehet megterhelő a folyamatos rendelkezésre-állás, amikor még valóban nem képesek nélkülünk létezni, ám ez a természetes függés egy idő után átalakul. Segít, ha elfogadjuk például, hogy bár csak hatodjára, de mégis jobb, ha ő húzza fel a dzseki cipzárját. Mert minden küzdelem tanít neki valamit, a küzdelemről és önmagáról is.
Ha azonnal odaugrunk és befejezzük helyette, amit elkezdett, kitartás helyett a tanult tehetetlenség felé terelgetjük.
Persze ebben is megvan a trükk. Ha egyszerűen közöljük, hogy „Te már elég nagy vagy ehhez” az esetek jó részében nem lesz töretlen a lelkesedés. Az önállósággal ugyanis együtt jár a felelősség, ami néha nehezebb, mint maga a tevékenység.
Hogyan segíthetünk akkor, hogy ne vegyük el a kedvét akkor, amikor próbálgatja a szárnyait? Tiszteljük az erőfeszítését, és ahelyett, hogy türelmetlenül átvennénk tőle a feladatot, mert mi gyorsabban megoldjuk, ismerjük el, hogy nem egyszerű az a küzdelem, amivel boldogulni próbál. Egy cipőfűzőkötés összpontosítást és gyakorlott ujjakat igényel, ahogy egy kulcs zárba illesztése is a megfelelő taktikával könnyíthető. Úgy segítsünk, hogy ő is segíthessen.
A szerző kommunikációs hídépítő, EQ Certified tréner
(x)
