Minden szülő-gyermek kapcsolatban akadnak problémák. Nincs kit hibáztatni érte, sok helyzetben egyszerűen mások az érdekeink. Néha a saját észérveinkkel igyekszünk látni a gyermekünk által átélt eseményeket. Ez pedig ahelyett, hogy segítene, gyakran inkább ellenállásra készteti őket.
Ha csökönyösen nem fogadjuk el gyermekünk érzéseinek valódiságát, azzal összezavarjuk és feldühítjük őket. Azt érjük el, hogy nem fogják tudni, mit is éreznek, nem fognak bízni saját érzéseikben. Néhány példa: – Ugyan már, nem is vagy igazán szomorú/álmos/éhes stb. –– Semmi okod rá, hogy dühös legyél!… Ugye, így már ismerős? Ilyenkor megkérdőjelezzük a másik fél érzéseit, azt jelezve felé, hogy saját érzései helyett valaki máséra (jelen esetben a szülőére) hagyatkozzon.
Ha látjuk ennek hosszú távú hatásait, és szeretnénk, hogy a gyerekeink magabiztosak legyenek, érdemes változtatni. De hogyan? Az első lépés az, hogy – használva az empátiánkat – a gyermekünk helyébe képzeljük magunkat. Valóban nem lehet most igazán szomorú? Valóban nincs semmi oka, hogy dühös legyen? Az empátiánk nagy segítséget jelent, ahogy az is, ha egész egyszerűen el tudjuk fogadni, hogy másként is érezhet, mint ahogyan mi gondoljuk. Ez a készség pedig tanulható. Szakember segítségével olyan eszközkészletet kaphatnak a kezükbe a szülők, amivel megerősíthetik a kapcsolatukat és csökkenthetik a vitákat, nézeteltéréseket.
A szülők által tett lépésekre a gyerekek is sokkal együttműködőbben reagálnak. Ami, lássuk be, jól jön minden átlagos napon.
A szerző kommunikációs hídépítő, EQ Certified tréner
(x)
