Komolyan veszi, de nem görcsöl rá és nem tesz fel mindent egy lapra. A B. Braun Gyöngyös orosházi játékosa, Varsandán Milán kapta a stafétát.
A Staféta című sorozatunkban olyan orosháziakat mutatunk be, akik érdekes foglalkozást választottak, kimagasló eredményeket értek el. Az interjúalanynak a végén pedig át kell adnia a stafétát. Balogh Zsolt a Pick Szeged válogatottja Varsandán Milánnak, a B. Braun Gyöngyös Kézilabda Klub játékosának adta.
Milán igazán pozitívan szemléli az életet. Komolyan veszi a sportot, de nem tesz fel mindent egy lapra: egyetemre jár, és a magánélet is fontos számára. A Pick Szeged ificsapatához került 16 évesen, majd hazaigazolt Orosházára, utána profi szerződést kapott a Kecskeméttől, jelenleg pedig a Gyöngyös csapatát erősíti.
Birkózás, úszás és foci után kézilabda
− Általában nem a kézilabdával kezdődik egy sportkarrier, te melyik sporttal ismerkedtél meg először?
− Birkózással kezdtem még óvodás koromban, ami nagyon hasznos volt. Utána megtanultam úszni, és elég komolyan is vettem, egyesületben úsztam, de volt focizós időszakom is. Olyan 10 éves lehettem, amikor elindult a városban a kézilabdaláz. Mivel apukám játszott a felnőtt csapatban, öcsémmel mi is kipróbáltuk. Amikor döntenem kellett, egyértelmű volt, hogy a kézit választom.
− Miért a kézi? Nem voltál eredményes a többi sportágban?
−Fedett medencével nem rendelkező úszóegyesületek országos bajnokságán 100 méter mellen 3. lettem. Focival pedig a megyei válogatottal, – amiben Balogh Zsolti csapattársam volt, és együtt kezdtük a kézilabdát is – egyszer kijutottunk egy luxemburgi tornára, és neves utánpótláscsapatokkal játszottunk. Akkor 12 éves lehettem, kapusként játszottam, és negyedikek lettünk. Hatalmas élmény volt. De a kézilabdát szerettem a legjobban, nagyon mozgalmas, gyors, és imádtam a csapatot, ezért döntöttem mellette.
− Mikor döntötted el, hogy komolyan veszed a sportot, és ez lesz majd a hivatásod?
− Sosem döntöttem el. Csak jól akartam csinálni, amit szeretek. Nem tudom, mennyire lehet komoly döntés hozni 16 évesen. Amikor a Szeged ificsapatához igazoltam, az iskolaváltás, és a költözés szerintem nagy elhatározás volt. Viszont bármi történhet, ezért nem akarok mindent egy lapra feltenni. Nagyon fontos a sport, de nem szeretném, hogy csak az legyen az életem.
− Ez is közrejátszott abban, hogy a szegedi egyetem kereskedelem, marketing szakán tanultál tovább?
− Igen. Azért ezt választottam, mert a mai világban nagyon sok mindennek ez a kettő az alapja, ez mozgatja. Engem nagyon érdekel, a matekot pedig világ életemben nagyon szerettem. Szerintem elég, hogy sportolok, ha tanulok, akkor az más legyen.
− És közben hazaigazoltál. Miért?
− Hogy fejlődjek. Többet ért, hogy NB II-es felnőtt csapatban játszottam, mint NB I ifiben. Anno Bajusz Józsi bácsinál kezdtem kézizni. Amikor visszatértem, ő edzette a felnőtt csapatot. Nagyon jól éreztem magam. Innen hívtak el egy év után Kecskemétre az első osztályba, és megkaptam az első profi szerződésem. Ott játszottam 3 évig. A következő profi ajánlatot a Gyöngyöstől kaptam, most kezdem ott a harmadik évemet. A válogatotthoz pedig másfél éve érkezett először meghívás.
Elsődleges célom, hogy a kézilabdában kiteljesedjek. A következő tíz évemet még profi játékosként képzelem el, és szeretném, hogy én dönthessek majd úgy, hogy abbahagyom.
Ha már nem lesz hozzá kedvem, vagy inkább szeretnék a „való életben” élni.
− Ezt hogy érted?
− A sport az egy nagyon zárt világ, egy védett közösség. Nagyon jó dolog, sok szépséggel és lemondással jár, ugyanakkor, amíg sportolunk nem érnek minket azok a megrázkódtatások, amivel lehet, hogy egy 22 éves pályakezdő már találkozik. Szeretném majd egyszer ezt is megtapasztalni, de minél zökkenőmentesebben váltani.
A kudarcot könnyebben kezelem, mint a sikert
− Igazi sportos család vagytok. Testvéred az orosházi csapatban játszik. Volt valaha köztetek versengés?
− Mindkettőnknek tele van a fala érmekkel, de egyéni kupákkal is tele van polca. Nekem egy darab sem volt, amíg el nem kerültem Gyöngyösre, ahol a szurkolók osztanak „meccs legjobbja” kupát. Más korosztályban játszottunk, és más pozícióban, nehéz ezért összevetni. Szerintem ő okosabb játékos, én pedig szorgalmasabb. De a szüleink sem hasonlítgattak minket egymáshoz. Sose volt hiányunk szurkolás terén, ugyanakkor sosem szóltak bele a játékba.
− A meccs előtti idő hogy telik?
− Van bennem egy egészséges drukk, de igyekszem nem rágörcsölni. Próbálok koncentrálni, hogy magammal foglalkozzak, zárjam ki a külvilágot, és élvezzem azt, amiért ott vagyok a pályán. Olyankor sikerül mindig a legjobban a játék. Magammal szemben egyenes vagyok, és szerintem csak így tudok előre menni. Nehéz tükörbe nézni, de muszáj. Akkor tudok csak fejlődni.
− Mit tartasz a legnagyobb siker-, illetve kudarcélménynek?
− A legnagyobb siker, amikor másfél éve Eb-selejtező volt Szegeden, pályára léphettem, és lőttem két gólt. Meg persze az, hogy 12-szeres válogatott vagyok. A legnagyobb kudarc az még talán ifjúsági koromban történt. Nem úgy sikerült egy mérkőzés, és akkor szerettem volna abbahagyni az egész sportot. Az nagyon megrázott. Úgy éreztem befejeztem, nekem erre nincs szükségem. Aztán nem emlékszem hogyan, de az idő megoldotta.
− Hogy viseled a kudarc-, illetve a sikerélményeket?
− Érdekes, de a kudarcot általában könnyebben tudom kezelni, mint a sikert. Megengedem magamnak, hogy örüljek a sikernek, de nem tudok vele mit kezdeni. Ez rossz tulajdonságom, erről beszélgettem már sportpszichológussal, de még nem sikerült rendbe rakni. A kudarc egyszerűbb: megpróbálok tanulni belőle, és utána tudom, mit kell tenni, hogy azokat a hibákat kijavítsam, és mellette megtartsam mindazt, ami jó volt. De amikor minden jó, akkor sokszor hiányzik az irány, hogy merre menjek, mi a következő lépés.
− Mi a fontossági sorrend az életedben?
− A sport az egyik legfontosabb, de azért ott van a tanulás is, nyáron szeretnék lediplomázni. Most először, 25 évesen megtalált a szerelem is. Előtte el se tudtam volna képzelni, hogy ilyen velem történhet, és hogy ilyen jó is lehet. Az életem jelenleg négy fontos dologból áll: a sport, a tanulás, a család és a szerelem. Most nagyon boldog vagyok: szerencsének tartom magam, hogy a hobbim a munkám is, és úgy érzem teljes az életem.
Milán a stafétát Simon Boglárkának, az Operettszínház üdvöskéjének adja.
