Amikor időpontot egyeztetünk a beszélgetésre, szinte kiszakad belőle a nevetés: hogy kávézni délután? az neki biztosan nem fér bele. Dr. Somos Beátával így a krónikus osztályon az irodájában találkozunk.
Ahogy mondani szokták, nem volt könnyű becserkészni, mindenki győzködése kellett, hogy vállalja a közszereplést. Csak teszem a dolgom, nem hiszem, hogy erről írni kéne – mondja, ám később olyan mondatok hangzanak el, amelyek azt igazolják: róla írni kell.
Dr. Somos Beáta belgyógyász-gasztroenterológus. Férje, két felnőtt gyermeke van. Négy éve, előbb csak fél évre vállalta a krónikus osztály vezetését, majd egy évre, aztán ott ragadt: – A sok szomorú emberi sors megfogott – mondja. – Ugyanakkor nagy kihívás is. Nemcsak szakmai tudás, hanem mérhetetlen empátia és türelem is kell ide, ami néha nehezebb. Nagyon jó kis osztály lettünk, vezetőként megvívtam a csatáimat, amíg ide eljutottunk, de úgy gondolom, ez máshol is így van. Lehet, egyesek degradálónak tartják a régi elfekvőt. De ha valaki belekóstol, sok mindent megtanul: elsősorban mérhetetlenül tisztelni az életet és a halált.
A halál kérdése mindig nehéz. Hogy fogadják a hozzátartozók?
– Változó, de általában beletörődnek. Egy krónikus betegség végét a család is tudja, de egészen más tudni, mint abban a pillanatban ott állni. A legmegrázóbb a családtagok elvesztése. Különösen az a szörnyű, amikor fiatalokat, huszonéveseket látok, akik a szülőt veszítik el. Gyerekszájat idézve, akkor válik valaki felnőtté, amikor meghal az anyukája. Talán édesanyám egy mondata az, ami itt ragasztott. Nagyapám halálakor vigasztaltam, hogy mindenkinek meghalnak a szülei, mire ő: tudod, kislányom, mindenki a magáét siratja.
Mit nem tudunk, ami segítene?
– A háromgenerációs családmodell megszűntével azok a szociális minták már nincsenek meg, amelyek az élet fontos pillanataihoz kötődnek: a szülés levezetése, a gyerekek állandó gondviselése, a betegek ápolása, a halottak megmosdatása és ellátása. Míg élek, nem felejtem el, amikor egy száz évnél idősebb beteget behoztak, hogy haldoklik. Nem tudták elfogadni, hogy 100 évesen meg fog halni. Ez szerintem az emberi élet megalázása. Meg kell tanulni a határok tiszteletben tartását. Az elengedés nagyon nehéz folyamat, de ha megadjuk a tiszteletet és ennek a rituáléját, akkor ezt elfogadják a hozzátartozók. Itt, ha kell, egy családtag az egész éjszakát a beteg mellett töltheti. Nehezebb, persze, ha nincs család, ami elég gyakran előfordul.
Mennyiben más az orvosi szakma, mint amilyennek képzelte?
– Gimnazista koromban határoztam el, ha felvesznek, orvos leszek. Akkor csak a szépet láttam benne. Úgy képzeltem el, van egy orvos, akit tisztelnek, felnéznek rá, csupa sikerélmény… Akkor nem tudtam, hogy mennyi szenvedést, halált látok, mennyi harcot kell vívni a társadalommal magunkért. Nem tudtam, hogy ügyelni fogok, hajnal háromkor, pár másodperc alatt kell egy döntést meghoznom, ami visszavonhatatlan. Mert ha egy döntést hoztam, az írd és mond, úgy van, azt az injekciót nem lehet a betegből kivenni. Más szakmákban sokkal inkább van mód a korrigálásra. Az orvos, ha életében néhányszor hoz olyan döntést, ami később nem bizonyul jónak, az ő élete már megpecsételt. Pedig az orvos is ember. Az orvostól azt várják, hogy, mint egy természetfölötti lény, vagy mint egy robot, dolgozik. Lehet, hogy egy óra múlva ő maga is más döntést hozna, de addigra a betegség megy a maga útján, más tünetek jelentkeznek, ami új jelentéssel bír. Mint a focit, olyan divatos ma az orvosokat kipellengérezni, és nem belegondolni, hogy milyen mérhetetlenül nehéz szakma ez. Néha úgy érezzük magunkat, mint egy pincér, a beteg Internetről utánanéz a tüneteinek, és csak azért jön, hogy megmondja, mit írjunk fel. A felelősség itt is az orvosé, mert ezzel lehet ártani is.
Mit nem szeret a munkájában?
– Amikor tehetetlen vagyok. Nem gyógyíthatatlan betegségről beszélek, hanem amikor a beteg sorsát nem tudjuk megoldani. Ha a család nincs, vagy nem akar mellette állni.
Közel három évtizede gyógyít. Mások a mai betegek, mint korábban?
– Változtak. Általában jobban várják mástól a segítséget, mint amennyit maguk tesznek. Hárítják a feladatot és a felelősséget. Nem tudnak rossz dolgokat elfogadni: gyógyíthatatlan betegségekhez való viszonyuk is más, követelőzőbbek, agresszívabbak.
Mi lenne, ha éppen nem orvos?
– Virágkötő… az olyan szép…
