A főorvos magas rangú egészségügyi elismerést kapott. Ezen alkalomból kértük interjúra.
Pár nappal ezelőtt írtuk, hogy kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként PRO SANITATE DÍJ elismerésben részesült dr. Grósz Miklós, az Orosháza Város Önkormányzat Kórháza traumatológus főorvosa, akinek Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter adta át az elismerést március 13-án Budapesten. Most pedig interjút kértünk az Orosházán jól ismert főorvostól.
– Talán azért kaptam ezt a szakmai elismerést, mert már öreg bútordarab vagyok a szakmában – mondta beszélgetésünk elején kórházi szobájában mosolyogva dr. Grósz Miklós, akitől az után érdeklődtünk, miért éppen az orvosi pályát választotta.
– A válasz egyszerű is meg nem is. Abban az időben, az 1950-es évek végén mindenki orvos szeretett volna lenni a középiskolai osztályomból, összesen 16-an mentünk az orvosi egyetemre. Aztán a diploma után, 1966-ban azonnal Orosházára kerültem kezdő orvosként huszonöt társammal. Igaz, a kórház 1967-ben nyílt, de már állásban voltunk, így mindenki ott dolgozott, ahol tudott.
De miért pont a sebészet? Hiszen annyi ága van az orvoslásnak.
Már egyetemistaként is a sebészet érdekelt, így nem is volt kérdés, hogy ebből szakvizsgázok. Később hozzájött a baleset sebészet, így a mai napig mindkettőben gyógyítok. Abban az időben a traumatológus szakhoz előbb sebésznek kellett lenni, ez volt a kiindulás. Önálló szakmává csak később vált a traumatológia. Sajnos abban az időben – és talán még most is – el lehetett úgy végezni az orvosi egyetemet, hogy aki nem akart, nem nagyon találkozott beteggel. Én nem ez a kategória voltam, már akkor is bejártam a műtőbe, amit ott láttam az tetszett, ezért maradtam a sebészetnél.
Megbánta-e azt a választását hogy orvos lett?
Ezerszer. De ha újra kezdeném, valószínű most is újra orvos lennék.
Miért jön egy fiatal végzős orvos Szegedről, egy nagyvárosból Orosházára?
Azért, mert új kórház épült, pályakezdő orvosként azonnal lakást is kaptunk a kórházzal szemben, ami akkor nagy szó volt. Talán ma is az lenne. Mert közel volt Szegedhez. Az 1960-as évek közepén, amikor a kórház épült, az ország ezen része egészségügyileg elég elhanyagolt volt, sok volt a beteg. Ezért a kezdeti időkben rengeteget műtöttünk, de aztán ez az évek során egyre kevesebb lett. Persze közben az ember barátokat és ismerősöket szerzett és szépen eltelt az idő. Idősebb korban pedig már nincs értelme nagyon elmenni, csak akkor, ha valakit vezetőnek hívnak máshova.
Ön 46 éve dolgozik az orosházi kórházban. Mi változott ennyi év alatt?
Sok minden. A vidéki kis kórházak, mint az orosházi nem nagyon tudott lépést tartani a gyors technikai fejlődéssel. Ennek sok összetevője van persze, de nagyon változtatni rajta nem lehet.
Prakszisa alatt új módszereket tanult és a sportkórházból hozott több országos ismeretségű orvost Orosházára gyógyítani. Ezek a lehetőségek hogyan jöttek?
Ismerősökön, kapcsolatokon keresztül, ami sokat lendített akkor a kórház megítélésén. Az artroszkópiát, a térd ízületi tükrözést és térd ízületi műtéteket 20 éve mi vezettük be először a megyében, ehhez érkeztek az országos szaktekintélyek bemutató műtétekre. Aztán persze meg kellett győzni a kórház vezetését, hogy mi is szerezzük be ezeket a műszereket, mert ezzel újat tudunk nyújtani. Végül beadták a derekukat szerencsére.
dr. Grósz Miklós 1939. július 20-án született Újpesten. Pár évvel később a családja Szegedre költözött. A Radnóti gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát. 1961-ben nősült, egy fia van.
A 46 év alatt hány kórházigazgatót “fogyasztott” el?
Magamat is beleértve hetet. Természetesen mind más volt, de a beteget nem érdekli ki az igazgató, ő gyógyulni jön a kórházba. És ez a lényeg.
Az egyetem után hogyan alakult Orosházán a szakmai karrierje?
– Alorvosként kezdtem, majd szakorvos lettem. Annak idején nem nagyon volt kitől tanulni, az új kórházban sok fiatal orvos volt. Bedobták az embert a mélyvízbe, és az idő egyre több tapasztalatot adott a kezünkbe. Később adjunktus lettem, majd részlegvezető, és amikor önálló osztály lett traumatológia, osztályvezetőnek neveztek ki. Ezután szépen lassan a kórház igazgatásában találtam magam, igazgatóhelyettesként, később orvosigazgatóként dolgoztam. 2009-ben pár hónapig ideiglenesen főigazgatóként vezettem a kórházat. Ezt követően mindenféle felső vezetői funkciótól visszaléptem, már csak az orvoslásban dolgozom, és ez így van rendjén. Az évek alatt nem csak a kórházban dolgoztam, hanem előbb a labdarúgóknál, majd az NB I-es női kézilabda csapatnál voltam sportorvos. De ezt időhiány miatt abba kellett hagynom.
Elfoglalt ember?
Az biztos, hogy nem a kertészkedés, hanem a kórház vette el az időmet. Hiába mentem haza, állandóan csörgött a telefonom, barátok, ismerősök, betegek hívtak.
Ön már nyugdíjas, de még mindig dolgozik. Meddig lehet ezt csinálni?
Bár hat évvel ezelőtt visszaköltöztünk a feleségemmel Szegedre, mert tervben volt a visszavonulás, de az élet nem ezt hozta. Azóta onnan járok át dolgozni Orosházára. A visszavonulásnak még nincs itt az ideje. Nagyon kevés az orvos, és ameddig szükség van rám, és ameddig bírom, csinálom. Bár teljesen visszavonulni biztos nem tudnék, unatkoznék, ha nem csinálnám.
Kinek köszönheti ezt az elismerést és mit jelent ez önnek?
Valószínűleg a kórház vezetésének köszönhetem a felterjesztést és be kell valljam, meglepődtem, mikor megtudtam, hogy díjat kapok. Nagy megtiszteltetésnek tartom már magát a jelölést is. Ez a díj talán elismerése a sok évtizedes, hűséges, helyhez kötött munkának. Ez azonban nem csak nekem szól, ezt nem csak én kaptam, hanem az kollektíva is, akikkel az elmúlt évtizedekben, jóban-rosszban együtt dolgoztam. És talán ez a sebészi és a traumatológiai munka elismerése is egyben.
