Az ismert orosházi orvos továbbra sem szereti a traffipaxot, de a rendőrökre már nem haragszik.
Nem mindennapi olvasói levél érkezett a héten a szerkesztőségbe. Dr. Révész István írta le, hogyan hozta vissza szívébe egy rendőr az összes többit.
„Nos, Hölgyeim és Uraim, ez nem az, amit megszoktam és vártam, nem az, amit nem fogadtam a szívembe, sőt, szívemből utáltam: hogy lesben állnak a radarjukkal, és akkor is elviszik félhavi fizetésemet, ha semmiféle vészhelyzetet nem teremtettem, csak 20 km-rel többel mentem, mint lehetett. Jó, ezek a szabályok, belátom, be kell tartanunk. De mi, emberek különbözőek vagyunk. Én szeretek ütemesen hajtani, ha a körülmények engedik, és néha bizony fölé megy a mutató. Nos, hát ezért nem szerettem a rendőrséget.
Ám most történt az életemben valami, ami igazán apróságnak látszik, mégis meg tudott változtatni: egy kiskutyát adtam egy ismeretlennek Kaszaperre, abban bízva, hogy jó helye lesz. De a kérőket megbízhatatlannak tartván, elhatároztam, hogy megnézem új helyét.
Estére járt, mikor autóba ültem. Orosháza határában jelzett a benzinmérőm, hogy sokáig már nem mehetek. Úgy gondoltam, Kaszaper nem messze van, még visszaérek Orosházára, de a cím hasztalan keresése arra késztetett, hogy tankoljak. De hol? Kaszaperen nincs benzinkút. A legközelebbi Mezőkovácsházán, 10 km-re. Zárva volt.
Tőle 50-100 lépésnyire a tűzoltóság. A tűzoltó: „Megkérdem a parancsnokot.” A parancsnok: „Megkérdem a főnökömet.” A főnök: „Nem!” 3 liternyi benzin, amivel hazahajthatnék. Orvos kollégát kerestem: sötét ablakok, csengőre senki. Kocsma. Három vendég. „Az én autóm dízeles!” „Az enyém is üres.” „Nem tudom belé dugni a szívócsövet.”
Az utolsó (bár lenne mindig az első) esély, a rendőrség. Most moccant utoljára az autóm motorja. Csengő. Lassú léptek. „Mit óhajt?” Míg elmondtam, járőr kocsi fut be: fiatal férfi és fiatal női rendőr. Én már nem tudtam szólni. A férfi kérdezi: „Miben tudnánk segíteni?” Ezt a szót mondta: „segíteni”. Röviden, dadogva elmondtam. A rendőr hölgy hellyel kínált az előtérben. Pár percig egyedül voltam. Ültem, csend volt. A rendőrségre bevinni szoktak, miért várok én itt védelemre, segítségre? Ajtó nyílt: a járőrös fiatal férfi rendőr halkan szólt hozzám: „Nyugodjon meg uram, van otthon egy kis tartalék kannában hat liter benzinem. Tíz perc múlva itt vagyok, azzal hazaérhet Orosházára.”
Ott is volt. Nem a nevét kértem. Azt kértem, hogy az én nevemet jegyezze meg azzal az ígéretemmel, hogy ha az életében, vagy szerettei életében bármi bajban segíteni tudok, úgy fogok segíteni, ahogy most ő nekem.
Ez az egy rendőr visszahozta a szívembe az összes többit. (És nem fogok többé gyorsabban hajtani, még ha lehetne is.)”
Dr. Révész István
