Hohenzollern hercegségből Szentetornyáig, onnan szerte-szét. 700 leszármazott neve a 12 m hosszú családfán – Orosházán találkoztak a rokonok. Két évvel korábban, mint ahogy a várost újjáalapító zombaiak megérkeznek Orosházára, 1742-ben kezdi meg vándorlását egy férfi és egy nő a Fekete-erdő vidékéről, Hohenzollern hercegségből. Ez a legrégebbi dátum a Weigler család történetében, amely a közelmúltban egy szép jelenkori eseménnyel gazdagodott. 269 év múltán a Laposi temetőben, Orosháza határában száznál is több leszármazott ad egymásnak találkát az 1843-ban született Veigler István sírjánál, és költ el együtt egy felejthetetlen ebédet a közeli csárdában. Annak falán mintegy 700 leszármazott neve kerül a 12 m hosszú családfára, ki-ki megkeresheti magát rajta, lehet nyomozni, hogy szegről-végről ki kinek kicsodája.
Egy nyugdíjas könyvelő több éves munkája áll a találkozó mögött, a szentetornyai sírban nyugvó Veigler dédunokája. Kutatása megmozgatta a családot, levelezések, telefonhívások, személyes találkozások sora hozta közelebb egymáshoz a rokonokat, és az is kiderült, a Vojácsik család folytatja a kutatást, megpróbálnak még messzebbre visszamenni közös történetükben. Bálint Jánosnét kérdeztem, az ő kezében futottak össze a szálak.
Hol kezdte a család történetének fonalát felgöngyölíteni?
– 2000-ben, a millennium évében pályázatot hirdetett a Szegedi Tudomány Egyetem Történettudományi Tanszéke családtörténet-helytörténet címmel. Ez megmozgatta szinte az egész Kárpát-medencét, 375 pályázat érkezett, és itt én, mi, a Veigler család a második díjat nyertük el. Rendkívül szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a szüleim, dédszüleim is hosszú életűek voltak és ők még a nagyapjukra is emlékeztek, tehát nagyon-nagyon sok adatot tudtak fejből arról, honnan származtak, mikor jöttek el az őshazából.
Mit derített ki a kezdetekről?
– 1742-ben a Hohenzollern hercegségből jöttek el bajorként és vándoroltak egyre keletebbre, és itt váltak jó magyar emberré. Dédnagyapám, Veigler István 1843-ban született még a Dunántúlon, a Sió völgyében Simontornyán, utána jöttek el az Alföldre a bátyjával, András bácsival együtt Békéssámson határába. A nagyapa mindig emlegette, hogy jól nősült, mert a felesége a gyermektelen nagybátyjától, aki Bécsben volt kocsigyáros, egy jelentős vagyont örökölt. Ebből az örökségből egy negyven holdas birtokot tudtak vásárolni a Szentetornyai-Gyopárosi tavak környékén és itt szép tanyán éltek, itt alapítottak családot és innen származtak széjjel az utódaik.
Hányan alkotják a feltérképezett családfát?
– A családfába, amit össze tudtam szedni, közel 700 leszármazott tartozik, István dédnagyapámnak 29 unokája volt és több mint 50 dédunokája. Ma az országhatárokon kívül és belül szinte mindenütt élnek rokonaink Nagykanizsától Nyíregyházáig, Budapesten, Eger környékén, Szegeden, Dunaföldváron, de még Texasban is!
A família két korelnöke: a Szentetornyán élő, 87 éves Kárai Imre és a Fejér megyei 83 éves Weigler Imre, aki kitüntetett nyugalmazott bányász. A legfiatalabb családtag az öt hónapos Szabó Csepke.
Az ősi mesterséget, a juhászkodást ma már senki sem gyakorolja, de van aki hű maradt a föld, az állatok szeretetéhez és ma is gazdálkodik. A leszármazottak között több pedagógus, mérnök, fodrász, pénzügyi szakember, orvosok, világot járt idegenvezető, sőt asztrológus és a legkülönbözőbb mesterségek tudói egyaránt megtalálhatók. A családokban sikeres életpályák, de tragikus sorsok is előfordulnak. A New Yorki World Trade Center ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadás egyetlen magyar áldozata a Weigler család leszármazottja volt.
A legfrissebb családi levelezésből szemezgetve lírai gondolatokat is találunk a fiataloktól:
„Olyat adtál, amit csak szüleinktől kaphatunk, gyökereket, ezért joggal nevezhetlek téged, az újkori Weiglerek anyjának! Én személy szerint, míg a szívem nem szűnik meg dobogni, örökké hálás leszek Neked! Ha Isten is megadja, büszkén fogok mesélni gyermekeimnek arról, hogy honnan is származnak.” (Vojácsik Mihály, Mende, 23 éves)
„Mi egy család vagyunk, a vérem a tiétek,
S bármerre megyek, ti velem éltek.
S bármerre sodor az élet nagy tengere,
Én tudom, mi már összetartunk örökre.
Összetartozunk, hisz Egy család vagyunk,
Hisz élni egy szívvel, egy lélekkel akarunk.
S ha az idő elmúl, már nem jönnek vissza percek,
De lelkünk mélyén megülnek az emlékek.
Hogy vagyunk, hogy élünk valahol a világban,
S egy az, mi igazán összetart, a hazánkban.
Egy szó, melynél szebb, talán a földön nincs,
A név, mely számunkra közös kincs!”
(Weigler Bettina, Lovasberény, 16 éves)
