Csuta György festőművész megnyitóbeszédében elmondta: a kiállító célja a kerámiával nem a művészi körökben való elismertség, ő azt szeretné, ha azok, akik otthonába eljutnak a művei, szeretnék azokat, és megbecsülnék annyira, hogy fájjon a szívük, ha a tárgy esetleg eltörik.

Pápai Katalin valaha a fazekasságból indult (Fotó: Rajki Judit)

A kiállított tárgyak mindegyike funkcionális, aminek eredője, hogy Pápai Katalin valaha a fazekasságból indult. Hatott rá a népművészet, formaérzékére elsősorban a melegség, a sötétebb árnyalatok, a gömbölyűség, a gazdagság és az elegáns elnagyoltság jellemző. Erősen hatott rá a szecesszió, jellemzi a növényi motívumok iránti vonzódás. Fontos számára a család, fiával és sógornőjével együtt osztozik a kiállító téren.

A kiállítás megtekinthető február 29-ig.

És ezt köszönte meg nekik egykori tanáruk Celuskáné Csepregi Alícia, a három volt diák közös kiállításán. Ezzel a közös tárlattal avatták fel az evangélikus iskola új rajztermét szerdán, ami az új szárnyban kapott helyett. Már az új rajzpadok is a világos, két kisebb teremmel egybenyitható teremben vannak. Sok olyan alkotás születhet majd itt, ami öregbíti az iskola és a város hírnevét, legutóbb például Benkő Gréta szerepelt szépen egy országos pályázaton.

Az új rajztermet avatták fel a tárlattal (Fotók: Kecskeméti Krisztina)

– Valljuk, hogy Isten senkit sem bocsátott a földre tálentum nélkül. Arra törekszünk, hogy minden diák találja meg önmagában azt, amiben tehetséges Isten dicsőségére és önmaga boldogulására – mondta megnyitó beszédében Fehér Borbála igazgató.

Rajki Judit elsősorban a természet szépségeit örökíti meg – a kardoskúti Fehér-tó élővilága gazdag témában –, de portrék készítésekor is a maximális figyelem, a pillanat megragadása, a lényeglátás, ugyanakkor a részletekben rejlő egész megmutatása jellemzi. Hobbiként indult nála a fotózás, ma már ez a szakmája is, a helyi média fotósa.

Lengyel Balázs

A nemzetvédelmi egyetemen közlekedésmérnökként végzett Baji Zoltán. Hivatásos katona, ezért nem tudott részt venni a megnyitón. Helyette joggal büszke édesanyja fogadta a gratulációkat Zoltán ceruzarajz technikával készített, nagyméretű képei miatt. Részletgazdag, aprólékosan kidolgozott, a figyelmet magára vonó rajzait 2007-ben nívó díjjal ismerték el.

Lengyel Balázs az ősi hagyományok iránt érdeklődik, és ebből táplálkozik az a motívumvilág is, amivel dolgozik. Saját kezűleg poncolt (vésett), domborított lemezekkel díszített tarsolyok mellett apróbb, a hétköznapokban jobban hasznosítható tárgyakat is készít. Legtöbb a turáni ornamentika ősi motívumvilágát idézi. A tárlatra egy saját kezűleg készített, a honfoglalás korát idéző öltözetet is kiállított.

– A művészet képes arra, hogy kifejezze és láthatóvá tegye az embernek a láthatón túli dolgok felfedezésére, a végtelen megismerésére irányuló vágyát. Mint a végtelenre, a szépségre, az igazságra nyíló kapu átvezet a megszokott, mindennapi dolgok határain – idézte XVI. Benedek szavait Celuskáné. Majd a fotózás iránt maga is érdeklődő Ribárszki Ákos iskolalelkész áldotta meg a termet, kiemelve, a művészetben való tehetség Isten ajándéka, fogadjuk hálával és éljünk vele.

Tizedik alkalommal rendezték meg Szenttamáson, Orosháza testvérvárosában az Őseink zenéje népzenei gálát. A nagyszabású rendezvényen fellépett többek közt a vajdasági tagokból is álló Mentés Másként Trió, a szabadkai Juhász zenekar, a sort a Heveder együttes zárta.

A gálát 2002-ben rendezték meg először, az eredeti elképzelése Alilović Gojkónak az volt, hogy egy kis időre a zenészek ne a táncosok kísérői legyenek, hanem ők maguk kerüljenek rivaldafénybe. A rendezvény azóta kinőtte magát, idén már új helyszínen gyűlt össze több, mint ezer érdeklődő, köztük Orosháza képviseletében Tóth Zoltánné. Az önkormányzati képviselő élményekkel gazdagodva tért haza a táncházat is kínáló, a népzenei örökségünk (határoktól függetlenül) közös ünneplését szolgáló rendezvényről.

- Jó volt ott lenni, magyarnak lenni, hallani az autentikus magyar népzenét és a táncházat sem hagytuk ki – számolt be a képviselőasszony. – Az Őseink zenéje rendezvényt az Arany János Magyar Művelődési Egyesület és a Citerazene-barátok Klubja szervezte, támogatta a Szenttamás testülete is. A gála hagyományaink, kultúránk ápolását szolgálta, és ez különösen fontos a határon túl élő magyar közösségek életében.

Rendhagyó módon ebben az évben a magyar kultúra napja díszelőadása egy nagyszínpadi mű bemutatója volt Orosházán. Január 23-án a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházat látta vendégül a város, Molnár Ferenc Üvegcipő című előadásával.

Az est létrejöttében számos mecénás segédkezett, akiknek dr. Dancsó József polgármester köszönetet is mondott. A beregszászi társulat tiszta, sallangmentes játékkal örvendeztette meg a teltháznyi közönséget a művelődési központban. Árkosi Árpád rendező kezében a szerény anyagi lehetőségek nem szabtak korlátot: egységes, koncentrált, precíz játék jellemezte az estet, az előadás nagy erénye volt továbbá, hogy a rendező nem akart mást mondani vele, mint amit Molnár leírt. Az ábrázolt világ úgy jelent meg előttünk, mintha a korabeli kézirat sárguló lapjait keltették volna életre a színészek. A 20. század eleji Józsefváros Hamupipőkéjének története azt a miliőt idézte, amelynek figuráit Molnár Ferenc érzékenysége, éles szeme meglátott és ebbe az igazi közönségdarabba sűrített. A jó drámaíró patikamérlegen kiszámolt poénjait, szófordulatait, rezdüléseit a társulat minden tagja, mint beteg a kúra előírásait, betartotta, és ha megtoldotta, azzal csak hozzá adott az értékéhez. Maradva a kezelés párhuzamánál: a jelen lévők gyógyultak is tőle, lélekben megtisztulva tapsoltak hosszasan a két felvonás végén.

A két főszereplő, Sipos Lajos (Kacsur András) és Irma (Tarpai Viktória)
(klikk a képre) Fotók: Kecskeméti Krisztina

A bemutató 2011. októberében nagy siker volt Beregszászban, azóta többször játszották már, többek között Budapesten, a József Attila Színházban is, ahol az egész évadot átszövi a határon túli színházak jelenléte.

Így láttam én

Kérem, én elfogultságot jelentek be. Méltóztatik tekintettel lenni arra a felmentő körülményre, hogy én, kérem, el vagyok fogulva. A nagyságos Molnár Ferenc Urat, kérem, én már ifjú korom óta kedvelem, mondhatni rajongom. Nem, kérem, nem akkor óta, amikor kötelezően a Pál utcai fiúkat kellett elolvasni az iskolában, mert azt kérem nem nekem írta az a drága ember. A fiúk abban teljesen értelmetlenül rágtak valami gittet, és csatároztak egy udvarért, de úgy, kérem szépen, hogy az a szegény gyerek abba bele is halt. Akkor lett szívemnek ideál a Molnár nagyságos úr, amikor a Sepszkír után őtet is olvasni kezdtem. Olyan szépen formálta az embereket, úgy tudott kérem játszani a szavakkal, hogy az ember csak azt érezte, hogy csavarja a szívét, és nem tudta, hogy a könny a szemibűl örömében jön, vagy fájdalmául csordul… Ha kérem a nagyságos úr szakács lett volna, biztosan valami különlegesen édes, szomorkás finomságot talált volna ki az ő okos fejivel.

A beregszászi bemutatóról kritikát ide kattintva olvashattok.

Művészeti kifejezésmódok kavalkádja: fotók, szőttesek, hímzések, viseletek, használati tárgyak, színház, ipar- és népművészet, szokások, hagyományok sajátossága tükröződik a  színháztermi előcsarnokban kiállított anyagban, az emberi élet fontos momentumainak stilizált lenyomatait őrizve.

Mihalik József és Szemadán György tárlata után január 23-án délután a művelődési központban négy alkotó kiállításának megnyitójával, Hoffmann Ágnes hegedűművész csodálatos tolmácsolásában Dohnányi-muzsika hangjai közepette folytatódtak a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett orosházi programsorozat hétfői eseményei.

Ilovszky Béla

Az orosházi származású Ilovszky Béla fotóművész Ördögszekér című tárlatát Szegő György művészetíró-látványtervező nyitotta meg. Az anyag a határon túli színházak előadásain készült fotókból válogat, és mint elhangzott, a fekete-fehér eljárás emelkedettséget kölcsönöz neki.

- Ilovszky Béla 35 éve járja az országot, tudja hol, mi a fontos – mondta beszédében Szegő György. – Érzi mi lesz jó, hol születik valami. Fél életét autóban tölti, másik felét a színházban. Nem tudom, mikor él magánéletet. Mindenkit ismer a színházban, szinte mindent látott. Nem csak Budapesten. És amit látott, az marad meg az utókorra. Mert a színház tünékeny műfaj. Képei láttán értem meg, milyen sebesen görög az idő. Milyen volt X fiatalon, és milyen volt Y élete nagy szerepében. Ilovszky mindent sűrítve lát és láttat. Igaza van Franz von Baadernek, aki ezüst pillantásnak nevezi azt a pillanatot, amikor az ember egyidejűleg lát külső és belső szemével.

Ugyancsak a színháztermi előtérben láthatók a csorvási Hudák Szövőműhely darabjai. Hudák Józsefné (szövő népi iparművész), Hudák Mariann (Mesterremek díjas viseletkészítő) és kalocsai Madarász Lászlóné (népi iparművész) alkotásait Pusztai Lajos méltatta. – Ünnepeljük, köszöntjük azokat az embereket, akik sokat tettek, tesznek ma is azért, hogy a világhírűvé vált szokásaink, hagyományaink, kultúránk ne veszítsen régi fényéből. Ha valamikor, hát most nagy szükségünk van arra, hogy megőrizzük ezt a kincset és továbbadjuk utódainknak – mondta megnyitó beszédében Pusztai Lajos, a művelődési központ igazgatója.

Fotók és szőttesek - két módja a kifejezésnek (klikk a képre) Fotók: Kecskeméti Krisztina

- Ilyen emberekkel találkozunk itt ma. A Hudák család általuk tervezett és készített, természetes alapanyagú szőttesekkel és az ebből készített öltözetekkel. Ki kell emelni az itt kiállított zsinóros magyar díszruhákat, amelyek egyedi tervezés és kivitelezés alapján készülnek. Az 1989-ben alapított szövőműhely falán ma már számos oklevél, elismerés függ: Mesterremek-díj, Legjobb kézműves kiállító-díj és nem utolsó sorban a Nívó-díj. A Hudák szövőműhely ruhái Európa szerte ismerik és elismerik.

- A kiállító térben a kalocsai hímzés arzenálja is látható. Készítője Madarász Lászlóné Ildikó, kalocsai népi hímző iparművész. A kiállító művész az édesanyjától tanulta a hímzés tudományát – folytatta Pusztai Lajos. – Kedveli a színes formákat és a virág motívumokat, melyeket terítőkön kívül menyasszonyi ruhákra, esetleg hétköznapi viseletekre is szívesen helyez el. Alapelve, hogy minél színesebb alkotásai legyenek, melyek nem csak hazánkban, de külföldön is híresek és emelik a magyar kultúra rangját.

A rendezvénysorozat részeként a Bubik István teremben Ludas Matyi történetét láthatták a gyerekek a gyermekkönyvtár szervezésében, január 25-én 17 órától a múzeumban pedig Pápai Katalin keramikus kiállításának megnyitóján vehetünk részt.

A mindennapokban fellelhető kulturális értékek válságáról, a hazaszeretet hiányáról, a helyes értékítéletek útvesztőiről beszélt a Magyar Kultúra napja alkalmából szervezett orosházi látogatásakor adott interjújában Szemadám György. A Munkácsi Mihály-díjas festőművész, művészeti író és filmrendező élesen fogalmaz azokkal szemben is, akik felelősek ezen a területen.

- Életünk mindennapi része a kultúra, és ami ma körülvesz, az egy olyan infernális valami, ami ellem minden áron fel kell emelni a szavunkat. Nem elég kampányokat szervezni, hogy valakinek századik, vagy kétszázadik születésnapja van, vagy most a kultúra napja van, hiszen a Himnusz szövegét többnyire nem ismerik az emberek, de ha ismerik, azt hülyeségnek tartják. Valaha a haza, annak minden áron való védelmezése egy magától értetődő gesztus volt. Ma ez távolról sem így van, és a hazáról magyarázni éppúgy nem lehet, mint a kultúráról.

Értékünk a magyar nyelv és a zene

- Mit tekintünk kultúrának? Mindent, de vannak nagyon fontos jegyek, véleményem szerint nekünk magyaroknak a nyelvünk, amely olyan csodálatos hangszer, amivel ma nem igazán élünk helyesen – mondja Szemadám György. – Egyrészt a magyarokkal vegyítjük az idegen kifejezéseket, helyettesíthető szavakat használunk magyarok helyett. A magyarság másik hatalmas értéke a zene, amelyet egyébként a művészetek netovábbjának tartok. Kodály után, a Bartók-módszer révén lenne mire büszkének lennünk, és vannak is népek – például a japánok – akik igenis büszkék a mi zenei hagyományainkra. De mintha az a zenei oktatás, amely valaha világhírű volt, elhervadt volna.

Szemadám György eklektikus tárlatának megnyitóján (Fotó: Kecskeméti Krisztina)

Tudnék még olyan művészeti ágakat mondani, amelyekkel valaha a világ élvonalában voltunk. Az animációs filmművészet a 70-es években díjak özönét hozta Magyarországra, ma a Kecskemét Filmstúdió mellett csak magányos harcosok maradtak. Képzőművészként saját útját járó utolsó mohikánnak érzem magam, néhány társammal együtt, akik a trendbe nem simulnak bele. Nagyon sok esetben nekem szakmabelinek is kérdéses, hogy amit látok, az egyszerű vizuális környezet-szennyezés, vagy valami speciális megnyilvánulás. A jelen képzőművészeti oktatás véleményem szerint nincs csúcsformájában, ami a művészképzést illeti, ugyanakkor százával önti ki azokat az embereket, akiknek semmilyen jövőjük nincs, és emiatt sajnálom őket.

A megnyitót, január 20-án Lőcsei Gabriella, a Magyar Nemzet munkatársa tartotta, az eseményen Pavlovits Dávid gitárművész is közreműködött. Szemadám György népszerű természetfilm-sorozatának (Madarat tolláról) egy részletét is megnézhették a jelenlévők, és az alkotó érdekes történeteit is meghallgathatták a Gemenc vidéki állatokról, a film forgatásának történetéről.

A Városi Képtárban február 20-ig láthatjuk Szemadám György eklektikus tárlatát, amelyen kollázsok, montázsok, tematikus festmények, témáját tekintve pedig egy Apokalipszis most címet viselő fekete-fehér sorozat áll a befogadók előtt, valamint néhány madármegjelenítés, amelyen a madár, mint lélekszimbólum áll a néző előtt, ami az alkotó szerint emelkedettséget ad a tárlatnak.

A Jókai Színház, az Orosházi Média Kft. és Éliás Béla fuvarozó vállalkozó jóvoltából szép és tartalmas szombat estét töltött egy kis csoportnyi hölgy Békéscsabán. Bár a játékkal apákat szólítottunk meg, anyák és lányaik ill. unokák és nagymamák vettek részt benne, talán ha elmesélik élményeiket, legközelebb az apák is eljönnek színházba.

A játék célja, hogy két generáció együtt vegyen részt kulturális eseményen, és a kezdeményezést igazolja: bizony ritkán, vagy egyáltalán nem voltak így együtt színházban a családtagok. Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása című tragikus komédiáját néztük meg együtt, és nem bántuk meg. Fodor Zsóka köré építve szép, korrekt, rendszerbe szedett előadást láttunk.

Orosháziak a színházigazgató társaságában (Fotó: Jókai színház)

A végén pedig Fekete Péter igazgató köszönte meg az orosháziak érdeklődését, Halustyik Ferencnek, Éliás Béla vejének, hogy vállalta a sofőrséget a csapat mellett, és feleségével ő is megnézte az előadást. A színház honlapján Sz. Kovács Viktória társszervezőm szemszögéből itt olvasható a beszámoló.

Magam csak annyit teszek hozzá, hogy jó volt hazafelé indulva a buszon a ragyogó tekinteteket látni, amikor biztosítottak utasaink arról, nem bánták meg az utat, és legközelebb is játszanak, ha hagyományt teremtünk a kezdeményezésből. Köszönet ezért elsősorban Éliás Bélának, hiszen ő volt a kulcs, hogy a megyeszékhelyre ingyen bejussanak a színházbarátok. A friss élmény után úgy tervezzük, a következő előadásra, a Bolha a fülben című vígjátékra ismét elhívjuk aput? anyut? színházba.

A Pannon Várszínház vendégszerepelt a művelődési központ színháztermében január 18-án. Az, hogy teltház volt egyáltalán nem meglepő, hiszen a fiatal veszprémi társulat az elmúlt években többek között a Dzsungel könyve, a Muzsika hangja, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról vagy a Hotel Menthol színrevitelével már bizonyított nálunk. A Vándorfi László vezette teátrum most az Ének az esőben című musicalt hozta el.

Az 1952-ben bemutatott amerikai filmet minden idők egyik legsikeresebb alkotásaként tartja számon a filmtörténet. A darab az amerikai filmgyártás hőskorában, a némafilm leáldozta és a hangosfilm megjelenése idején játszódik. A hangosfilm lerántja a leplet a színészi tehetségtelenségről és előtérbe helyezi a kreativitást, az ének- és tánctudást, a prózai megszólalás hitelességét.

Cosmo Brown szerepében Egyed Brigitta most is hátán vitte az egész darabot, energikussága és elhivatottsága egyszerűen sugárzik a színpadról. A Don Lockwoodot alakító Zayzon Csaba remekül hozta a magabiztos filmsztárt és a csábítót. Lina Lamont szerepében Kovács Ágnes Magdolna a szép, de igencsak buta és hisztis karaktert kiválóan alakította. A történet főhőse Kathy Selden (Stefancsik Annamária) volt, aki mindenkit elbűvölt, elvarázsolt csodás hangjával.

Hátul a Don Lockwoodot alakító Zayzon Csaba, előtte Cosmo Brown szerepében Egyed Brigitta (klikk a képre) Fotók: Kecskeméti Krisztina

A színészi játék mellett nagy erősségei voltak a darabnak a díszletek. A Pannon Várszínházról már korábban is írtam, hogy okosan dolgoznak a díszletekkel, a rengeteg ötlet és kreativitás hatalmasat emel az előadás értékén. A színpadnak most sem volt olyan sarka, ami ne élt volna, a táncosok, a statiszták és egyéb szereplők töltötték meg élettel, mozgással minden pillanatban. A vetített némafilm jelenetek operatőri munkája is rendben volt, egyáltalán nem lehetett érezni a kontrasztot, amikor a jelenetekben az élő színpadi játék filmvetítésbe váltott, kerek egész volt a szerkezete.

A poénok, csattanók ültek, a közönség néha mosolygott, néha hangosan felnevetett. A táncos jelenetekben picit érződött, hogy a főszereplők nem profi táncosok, de ennek ellenére magabiztosan oldották meg a nem is olyan egyszerű sztepp táncokat.

Az előadás egyik legnagyobb erénye azonban az volt, hogy ezúttal nem zenei alapra, hanem élő zenekari kíséretre énekeltek a szereplők. Az élőzene varázsa mindennél többet ér, a zenekar együtt él, együtt lélegzik a színészekkel, így sokkal kötetlenebb és mégis egységesebb a darab sodrása. Több lehetőség van a játékra, a jelenetek, végszavak elhúzására vagy akár apró de odaillő improvizációra, amik mind növelik az előadás értékét. Ráadásul kiváló zenészek ültek a színpad takarásában, ami érződött a zenék lüktetésén és hangzásában.

Igazi kikapcsolódás volt az Ének az esőben, és már várom a következő pannonos előadást.

Az 1823-as esztendő hallatán agyunk iskolában edzett zugaiban az a tudás is életre kel, mely kitörölhetetlenül, egy-egy rímet is elismételve őrzi: január elsején született Petőfi, aki már ezekben a napokban, az anyatejjel, nemcsak az életet, de a szabadságvágyat is magába szívta. (Szabadság, szerelem!) A legalább 3-as magyarosok arra is emlékeznek, hogy Az ember tragédiája írója, Madách Imre 1823. január 22-én élete második napját töltötte édesanyja, Majthényi Anna karjaiban, Alsósztregován. A nagyszalontai iskola padjaiban pedig ezekben a téli napokban a betűvetés ösvényén éppencsak elindul Arany János, hogy aztán a Toldi kapcsán a kitűzött pályadíjon fölül egy életre szóló barátot nyerjen a lánglelkű poéta személyében. Petőfi és Arany első versváltásában olyan sorokra lelni, amelyek a versek, és tágabb értelemben az írott szó szerepét, fontosságát a mai embernek is üzenetként adják át (felelhetné akár a jó jegyre vágyó diák).

A Himnusz kézirata

A magyar szellemi értékekre, kulturális kincseinkre való odafigyelés napjaiban hallgassuk meg e sorokat, és igen, merítsünk erőt belőle. Töltekezzünk, és bátorítsuk egymást: csak a bartóki „tiszta forrásból” vigyünk magunkkal. (Madách: A művészetnek is legfőbb tökélye,/ Hogy úgy elbú, hogy észre nem veszik.) Ne hallgassunk a jelen élhetetlenségét hangoztatókra, a „bezzeg régen!” nosztalgiájára, mert fent említett nagyjaink is ostorozták a kor tunyaságát, szellemi sivárságát, kritikával illették az igénytelent. (Madách: Tragédiának nézed? nézd legott/ Komédiának, s múlattatni fog.)

Ám megfogalmazták saját felelősségüket: „S ez az igaz költő, ki a nép ajkára/ Hullatja keblének mennyei mannáját./ …Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,/ Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,/ Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,/ Egy édes álom a kemény nyoszolyára!”(Petőfi). Arany, boldog családi életéből fakadóan olyan talált kincsről szól, amelyhez nem kell pénztárca: „Végre kincset leltem: házi boldogságot,/ Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni”, és lám, ma is sokan irányítják a figyelmet az anyagiakról a szellemi értékekre, a külsőségekről a belső békére. Csak meg kell hallani a (pusztába kiáltott?) szót!

A Himnusz egyik szép képe megintcsak ismerős: „Hányszor támadt tenfiad/ Szép hazám, kebledre,/ S lettél magzatod miatt/ Magzatod hamvvedre!” Ne gyártsunk hát ideákat a múltba visszanyúlva, éljük meg a MA apró örömeit, küzdelmeit, és bátran kérjünk vigaszt, megújulást az elmúltak tisztánlátó szemtanúitól: költőktől, íróktól! „Legyen hát célod: Istennek dicsőség,/Magadnak munka. Az egyén szabad/ Érvényre hozni mind, mi benne van./ Csak egy parancs kötvén le: szeretet…”

Az alkotó – az Orosházi Képzőművészeti Közhasznú Egyesület (OKKÉ) tagja – fényképész képzőművészként határozza meg magát, aki mindig a harmóniát kereste, s ezt a legkülönfélébb kifejezési formákban próbálta megjeleníteni. A fényképész szakmát a Székelyudvarhelyről jött fotós, Deák Gyuláné Margit nénitől, majd Weisz Imrétől tanulta. Autodidakta módon mozgófilmezik, fest, faszobrokat, domborműveket, szöveges sírfa deszkákat farag, rézdomborításokat készít. Ezen a kiállításon az élete során készített fényképanyag egy kis szeletét osztja meg a látogatóval.

A megnyitó pillanatai (Fotó: Kecskeméti Krisztina)

A Városházi Galériában szerdán F. Varga Mária nyitotta meg a fotótárlatot. Az orosházi festők egyesületének elnöke fotósként szólt a jelenlévőkhöz, szólt a kettőjük közös elhivatottságáról, hiszen ugyanazt a művészeti ágat művelik.

- A fotó, a fénykép végigkíséri az ember életét. Attól fogva, hogy ráébredünk arra, hogy a képen számunkra ismerős dolgok vannak, egészen az első felvételeink elkészüléséig, és később is mindig megörökítve életünk kiragadott pillanatait- hangoztatta. – Korosztályunk fényképészei a technika fejlődése miatt nagy kihívásnak voltak kitéve, vajon kövessük-e az új, a digitális világ lehetőségeit, hiszen mi nem a számítógépek emberei vagyunk, s bizony nem volt egyszerű út, befogadni, megérteni, alkalmazni a legújabb vívmányokat. Mihalik József is áttért a digitális világba, és a kezdeti nehézségek ellenére azt hiszem, megszerette azt. Kihasználja a technika adta lehetőségeket felvételei tökéletesítéséhez. A korrekciókat, valamikor a retuspult, és a sötétkamra segítségével, nehézségek árán vitte végbe. A változtatásokat most a számítógép által könnyebben, s tökéletesebben valósítja meg- emelte ki F. Varga Mária.

Azt mondják, hogy amíg az ember tanulni képes, amíg érdekelnek bennünket az újdonságok, és követjük azokat, addig minden rendben van, még nem öregedtünk meg. Így hát Mihalik József „fiatal”. Szenvedélyes fotós, nála mindig kéznél van a fényképezőgép, s megörökít mindent, dokumentálva életének mozzanatait, ellesett pillanatokat, különleges jelenségeket, tárgyakat. Szerencsésnek vallhatja magát, hiszen elmondhatja, egész életében azzal foglalkozhatott, amit nagyon szeret, s bár igaz hogy a megálmodott művészi utat kissé módosítani kellett, a fotózás legalább akkora nagy kaland. Ismerve életművét, tudhatjuk, a képzőművészetben is letette névjegyét, s talán abban is szabadabban alkothatott, hiszen nem volt kitéve a piac követelményeinek. Művei mindig belső indíttatásból születtek meg, nem kellett alkalmazkodnia az elvárásokhoz, az előírt irányzatokhoz.