Szilasi-Horváth Tamás: A kovácsműhelyben születtem

Ezt vallja magáról a címben szereplő orosházi kovács, akit nemrégiben Magyar Kézműves Remek díjjal tüntetett ki a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara. Az elismerést hivatalosan Múlt a jelenben című alkotásaival érdemelte ki, az elnevezés azonban közel sem mutatja meg, mi rejtőzik a 40 éves fiatalember kezében és lelkében.

Hogy egy kicsit is érezzük, ott kell lenni Tamás mellett a műhelyben. Látni, hogyan mozog ebben a közegben, hogyan néz szét, hogy nyúl a szerszámokhoz, hogyan beszél a vasról. Arról, ami úgy hajlik, formálódik a keze alatt, mint a viasz.

Az üllő tetején szépen odakészítve fekszik a keretes oklevél. Rajta van cirkalmas betűkkel, hogy ki és miért kapta.
– Küldtem be egy kos fejes dugóhúzó és sörbontót, egy ajtókopogtatót, főzőeszközöket és pajta kapuzárat – sorolja azokat a munkáit, amelyek meghozták az elismerést. – Mind egyedi gondolatok után készült, tradicionális kovácsolással, voltak benne zömítések, hajlítások, tűzihegesztések. A csabai kézműves kamaránál vették át ezeket tőlem, onnan vitték Pestre, ahol előzsűrizték, majd kiválogatták a főzsűrizésre és végül a legjobbak közé kerültek – részletezi a folyamatot és közben látszik rajta, hogy még mindig lelkesíti a siker.

A kitüntetéssel, amely nagy elismerés számára (Fotó: Rosta Tibor)

A kitüntetéssel, amely nagy elismerés számára (Fotó: Rosta Tibor)

Pedig volt már része benne, hiszen országos kovácstalálkozókon szerez kiváló minősítéseket és dobogós helyezéseket. Például a falon lógó kovácsoltvas cipőkanállal, amely nem csak első, de második ránézésre is masszív darabnak tűnik, miközben a belevésett motívumoknak és a kecses hajlításoknak köszönhetően mégis könnyed.

Steklik, lyukasztók, erezők…

A falakon azonban nem csak elkészült munkák pihennek, hanem számtalan szerszám is, amelyek szintén egyediek.
– Egy kovács, mikor leteszi az inas vizsgát és megkapja a szakmunkás papírját, akkor jó esetben szerez egy üllőt, van neki egy kohója, meg van egy kalapácsa. Ő ebből tud csinálni egy kovácsműhelyt, azaz saját magának az eszközöket le tudja gyártani – ecseteli. – Látszik itt nálam is, hogy mennyi fajta fogó van, sokféle stekli, lyukasztó, erezők, nyújtók. Mindegyiket az adott munkához, az egyes fázisokhoz készíti el a mester – mesél a kulisszatitkokról csillogó tekintettel.

Tehát a kovács szinte a semmiből képes magának felépíteni egy komplett műhelyet és pont olyan szerszámokat kreálni, amikre épp szüksége van. Nem sok szakma képes ezt utána csinálni. Ahogyan a kos fejes dugóhúzót se túl sokan tudják úgy megformálni, mint Szilasi-Horváth Tamás. Olyan, mint egy valódi, élő állat, apró szarvakkal, még apróbb fülekkel, orrlyukakkal. Alig hiszem, hogy vasból van, de kézbe fogva a súlya azonnal meggyőz.

Munka közben: formálódik a vas Tamás hozzáértő kezei nyomán (Fotó: Rosta Tibor)

Munka közben: formálódik a vas Tamás hozzáértő kezei nyomán (Fotó: Rosta Tibor)

Miközben én a fejet vizsgálgatom, Tamás beindítja a fújtatót, hogy megmutassa, hogyan hajlítják a vasat. Amíg felizzik a tűz, beavat a folyamatba.
– Az a tűz 1100 fokon ég, olyan képlékeny lesz benne a vas, mint a vaj, de gyorsan kell vele dolgozni, mert ugye azonnal csökken a hőmérséklete, ahogy kiveszem a parázsból. Nem lehet gondolkozni, hogy most hol van a szerszám, keressük meg, mert közben kihűl – mondja, és közben mutatja is.

A jó tűz és a jó szén

A tűzbe rakott fémrúd vörösen izzik, majd kövér szikrákat hány, ahogy rácsap a kalapáccsal. Egyszerre szemet gyönyörködtető és félelmetes. Ráüt párszor, majd meghajlítja, megint ütögetés, majd hajlítás. A rétestészta jut eszembe, talán, mert azt is hasonlóan hajtogatják, bár régen rossz lenne, ha utána ugyanígy megkeményedne.

A rövid bemutató közben beszél arról is, hogy mi a lelke ennek a mesterségnek.
– Egy jó tűz, egy jó fajta szén, ami megfelelően melegít. Ne legyen benne salakanyag, meddő szén, palástos, szennyeződéssel teli, mert annak nincs olyan hője. Márpedig szépeket alkotni anélkül nem lehet.

Tűzvarázsló (Fotó: Rosta Tibor)

Tűzvarázsló (Fotó: Rosta Tibor)

És tehetség, odaadás, alázat nélkül se. Tamásból egyik sem hiányzik, azt mondja, ha elkapja az ihlet, addig dolgozik, amíg el nem készül a megálmodott tárgy. Meg azt is mondja, hogy ő kovácsnak született.
– Én lehet, hogy itt fogantam a kovácsműhelyben – jelenti ki nevetve. – Már egész kiskoromban elloptam, elcsentem apunak a kalapácsát. Reggel keltett, hogy Tomika, hol van a kis kalapácsom, hova raktad? Tomika fölébredt, álmos szemekkel ment és azonnal megtalálta – villant fel egy emléket a múltból.

A nagy Tomika már nem csen kalapácsot, ellenben kiállít, zsűrizteti az alkotásait és abban bízik, hogy novemberben megkapja a Népi Iparművész címet.


Az OrosCafé további használatához el kell fogadnod a cookie-k használatát. További információ

A cookie-beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül böngészel tovább az oldalunkon, vagy az "Elfogadás" gombra kattintasz, azzal elfogadot a cookie-k használatát.

Bezárás