A lényeg az volt, hogy rajzolhassak – Pirer Gyula a Hét embere

Rajz-földrajz szakos tanárként nemzedékek sorát tanította a ceruza, az ecset használatára, a kőzetek jellemzőire, a földtani korokra. Edzőként és játékosként megalapozta az orosházi kispályás kézilabdát, festőként több önálló tárlattal, országos ismertségű alkotásokkal büszkélkedhet. Közben vallja, hogy nem festőművész, csak egy festegető rajztanár.

Úgy kezdődött, hogy szeretett rajzolni. Általános iskolában ez abban mutatkozott meg, hogy az osztályterem falára készített dekorációkat, vagy a lányok halmozták el emlékkönyvekkel, kérve, hogy rajzoljon bele nekik valami szépet.
– Volt olyan, hogy a táskámban több volt az emlékkönyv, mint a tankönyv – idézi fel mosolyogva. – Aztán gimnáziumban már olyan harmadik tájt gondoltam arra, hogy olyan helyre megyek továbbtanulni, ahol a rajzolással foglalkozhatok – mesél az első lépésekről, amelyek folytatásaként a pedagógus pályára került.

Orosházát választotta

Felvetődött a Képzőművészeti Főiskola, de erről letett, mert túl nehéznek érezte a felvételit, lévén, hogy csak általános iskolában tanult rajzot. A külön felkészítést pedig nem tudták volna megfizetni.
– Negyedik elején tudtam meg, hogy a pedagógiai főiskolán van földrajz-rajz szak és döntöttem, hogy azt megpróbálom. A földrajzot úgy általában szerettem, tehát elég jó párosítás volt számomra. Tulajdonképpen a pedagógus pályára nem a tanítás szeretete vitt elsősorban, hanem rajzolni akartam tanulni – beszél a motivációról.

A főiskolás évek alatt a pedagógiát is megszerette, miután diplomázott, válogathatott volna a lehetőségek közül. Ő Orosháza mellett tette le a voksát, 1957-ben állt először a katedrára a 2. számú Általános Iskolában.

170624_pirer_gyula_het_embere_rt_02

Akkor még nem tudta, hogy társra is ebben a városban talál, nem pedig Békésen, ahol született és felnevelkedett két testvérével együtt. 1961-ben ismerkedett meg Virányi Katalinnal.
– Az egyik kolléganőmnek a férje nagy focirajongó volt és vettek tévét, hogy tudja nézni a meccseket. Így aztán nála gyűlt össze a környék és egyszer engem is meghívtak. Elmentem és ott találkoztunk. Katika a kolléganőm húga, akiről addig nem is tudtam – emlékszik vissza nevetve a megismerkedésre.

Vonzalom volt első látásra, amiből szerelem, hat évvel később pedig házasság lett. Júliusban ünneplik az ötven éves évfordulót. Ez a biztos családi háttér is kellett ahhoz, hogy Pirer Gyula mind a hivatását, mind önként vállalt edzői munkáját szívvel-lélekkel tudja végezni évtizedeken keresztül.

Atlétika, futás, kosárlabda, végül kézilabda

A sport gyermekkorától fogva közel állt hozzá, általános iskolában atletizált és futott, aztán érettségiig kosarazott, ahogyan sokan akkoriban Békésen. A kézilabdával a főiskolán találkozott, első két évben főleg a testnevelés szakosok játszottak a csapatban, amikor ők kimentek, azután verbuváltak más szakosokból egy új gárdát.
– A labda nem volt egészen ismeretlen számomra, csak egy kicsit más méretben került a kezembe, így aztán aránylag hamar belelendültem a játékba – vezeti be a kézis éveket. – Mikor ide kerültem Orosházára, akkor jött a 2. számú iskolába Egerből egy kolléga, aki szintén kézilabdázott, az 1-es iskolában pedig volt egy testnevelő, ő is nagyon szerette a kézilabdát és hárman összebeszéltünk: megpróbálunk kispályás kézilabda csapatot alakítani – folytatja.

Akkoriban csak a nagypályás változatát játszották a városban, így úttörőnek bizonyult a kezdeményezés. Felkeresték a Kinizsi vezérigazgatóját és elmondták az ötletüket. Nem úszott örömmámorban, amikor meghallotta, de végül mégis áldását adta. Az első csapatot értelmiségiek, jórészt pedagógusok alkották, később kedvet kaptak mások, majd a diákok is.
– Olyan féléves edzés után beneveztünk a megyei bajnokságba. Elég jól ment a játék, szerettük csinálni, így aztán egyre több középiskolás csatlakozott hozzánk, nagyon jó kis gárda verbuválódott. Én is játszottam 8-10 évig, a vége felé már oktattam is az iskolában a kézilabdát, majd teljesen az edzősködés felé fordultam. Miután a fiúkkal befejeztem a munkát, megkerestek a lányok, elkezdtem velük dolgozni – eleveníti fel a múltat.

Alkotás közben teljesen kikapcsolódik (Fotó: Rosta Tibor)

Alkotás közben teljesen kikapcsolódik (Fotó: Rosta Tibor)

Összesen 30 évig foglalkozott edzőként ezzel a sporttal, az iskola után az OMTK-nál, majd az Eötvös DPSE-nél. Ez és a tanítás sok idejét lekötötte, így másik nagy szenvedélyére, a festésre leginkább hétvégeken jutott lehetőség. Ahogyan nevetve fogalmaz, vasárnapi festő volt.
– Jobban a nyári időszakban fogtam ecsetet. Amikor elmentünk valahová nyaralni, sokat rajzolgattam vázlatokat, ha jól utánanézek, még most is találnék olyanokat, amiket abban az időben készítettem. Később ezeket festettem meg, ezekről készültek a tájképek – mondja kicsit elgondolkozva és hozzáteszi, hogy néhány kiállításon azért már ekkor is szerelt, főleg megyei pedagógus tárlatokon.

Váradi Kornél rajz szakos kollégájával közösen volt az első orosházi kiállítása, önállóan pedig Sass Ervin szervezésében a Népújság szerkesztőségében mutatkozott be először. Később még többször állított ki Békéscsabán, de megválogatta, mely kollektív tárlatokhoz adja alkotásait. Mindig csak olyanokra küldött képet, amin zsűriztek.

– Én úgy gondoltam, és azt hiszem, igazam is volt, hogy akkor lehet fejlődni, ha időnként megmondják, mi az, amit jól csinálok, és min kell javítani – hangsúlyozza.

– Ilyen volt az Amator Artium, egy országos kiállítás-sorozat. Ennek mindig voltak megyei állomásai, amelyekre három képet vagy más művészeti alkotást lehetett beküldeni. Ezeket háromtagú zsűri szűrte, mégpedig elég szigorúan. Kiválogatták a megyei és az országos tárlatok anyagát is – részletezi a folyamatot.

Először 2000-ben jutott el alkotása az országos kiállításra, majd 2009-ben sikerült ezt megismételni. Utóbbi képe bekerült abba a 68-ba is, amely Utazó esszencia néven körbejárta az ország 12 városát.

És, hogy mit jelent Pirer Gyulának a festés?

– Egyrészt olyan valamit, amit nagyon szeretek csinálni. Másrészt úgy érzem, birtokolok egyfajta tudást. Aztán ott vannak a kiállítások. Abban nem hiszek, hogy minden alkotásom mindenkinek kedvére való, ha azonban minden tárlaton mindenkit csak egy képem megérint, már megérte, tudtam valamit adni az embereknek – vallja őszinte, mély meggyőződéssel.

A festés mellett másik örömforrás a kert, amelyet csaknem 40 éve művel töretlen lelkesedéssel. Majdnem minden nap biciklire ül, hogy 3 kilométer letekerése után kapálhasson, metszhessen, öntözhessen. Csak azt sajnálja, hogy manapság már nem bírja egész nap csinálni, 2-3 óra is elég. Én viszont azt hiszem, sokan szeretnénk 80 felett ilyen remek fizikai és persze szellemi kondícióban lenni, mint a Hét embere.


Az OrosCafé további használatához el kell fogadnod a cookie-k használatát. További információ

A cookie-beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül böngészel tovább az oldalunkon, vagy az "Elfogadás" gombra kattintasz, azzal elfogadot a cookie-k használatát.

Bezárás