Varnus Xaver vasárnap, június 11-én, az evangélikus templomban csaknem 900 néző előtt lépett föl. A világhírű orgonaművész az előzetes programhoz képest kicsit mást, igazi különlegességeket hozott az orosháziaknak, a koncert átvezetői közt pedig zenetörténeti érdekességeket mesélt. Föllépése után beszélgetettem vele.
– A plakáton is, a jegyen is szerepelt, hogy a BBC televízió rögzíti a koncertet. hogy sikerült a felvétel?
– Végül nem vették fel, mert ahhoz meg kellett volna csinálnunk a teljes beállást, amit én a Boleróhoz kigondoltam. Ez a Ravel-mű lett volna a BBC-nek az érdekesség, de egyszerűen nem tudtuk a zongorát hozzáhangolni az orgonához, úgyhogy most csak hangfelvétel készült a koncertről – annak majd meglátom, hogy milyen lesz a hasznosítása. A BBC elmaradt, de majd pótlom ezt Orosháza tekintetében.
– Akkor lehet, hogy nem tizennyolc év múlva látjuk újra?
– Biztos vagyok benne, hogy nem! A helyzet az, hogy 20 évvel ezelőtt én egy eléggé gyilkos futamot csináltam. Akkoriban évente 150 koncertet adtam, amit a mai energiakészletemmel el sem tudom képzelni, egyáltalán hogy csináltam végig. Emlékszem arra, hogy miután lement a szentesi koncert, a muzsikus társaimmal két kocsival jöttünk át Orosházára, nyitva volt az ablak és a mezőkön keresztül a Hajmási Pétert énekeltük Honti Hannával, mert éppen az volt a cd-lejátszóban. Akkor még iszonyatos mennyiségű energia volt bennem. Aztán valahogy a 2000-es évek elején, amikor elkezdtük az M1-gyel a tv-műsort csinálni, egy kicsit elkényelmesedtem.
– Ezt kifejtené?
– Tulajdonképpen ennek a műfajnak a legnagyobb tragédiája, hogy 27 év telt el a rendszerváltozás óta, és huszonhét év nem volt arra elegendő, hogy kitermeljen Magyarországon egy zenei menedzserréteget, amelyikre olyan biztonsággal tud a művész támaszkodni, mint ami teljesen természetes Hegyeshalomtól öt méterrel nyugatabbra. Például, amikor én két éve meghívtam Ránki Dezsőt, a feleségét és a fiát a nyári fesztiválunkra játszani, egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy Ránki Dezső ugyan éppen nem cipelte a zongoráját, de ott állt mellette és ő vigyázott arra, hogy ki legyen egyensúlyozva és hozzá ne koccintsák valamihez a szállítók. Na most ez, nyugaton elképzelhetetlen lenne! Itthon ez a menedzsment réteg egyszerűen nem létezik, míg a nyugati világ minden városában van egy nagyon jól működő, bejáratott rendszer, hogy hogyan lehet egy koncertet megszervezni. Ennek a hiányába itthon én akkoriban egy kicsit belefáradtam.
– Mi változott?
– Ahogy a Facebook megjelent az életemben, rossz lett a lelkiismeretem, mert rengetegen, nagyon sok helyről írtak, ahol tizenöt, tizenhét, tizennyolc éve voltam. Utóvégre tudom, hogy van televízió, koncertfelvétel, de az nem adja meg azt a személyes élményt, ami létrehozza a „flow”-t, ahogy Csíkszentmihályi Mihály, a híres Széchenyi-díjas pszichológus nevezi.
– Ezek szerint Önnek is fontos a közvetlen kapcsolat a közönséggel, nemcsak fordítva. Az is kiderült, hogy keresi a különleges helyszíneket. Van kedvenc koncerthelyszíne?
– Inkább csak arról beszélhetek, hogy vannak helyek, amelyekhez jó emlékek kötnek. És van, amihez több jó emlék is köt. Például a Canterbury Székesegyház. Vagy mondjuk Párizsban, a Saint Sulpice-ben nagyon jó volt játszani. Az 2006. október 23-án volt. Azért tudom, hogy aznap, mert ott volt egy magyar államtitkár is és miközben ott ült mellettem az orgonakarzaton, folyamatosan nézegette az sms-eket, mert közben Pesten már tombolt a forradalom. Az az egész délután egy csodálatos emlék, ahogy susogott a szél Párizsban és bementem abba a hatalmas templomba. Tudja, az a templom, ami a Da Vinci kódban is szerepel: ahol a rózsavonal keresztül megy. Ott egy fantasztikus orgona van!
– Én is emlékszem a Néprajzi Múzeumban és a budapesti köztemetőben adott koncertjére, ami feledhetetlen élmény volt!
– Fogarasi Katalin, a Nemzeti Örökség Intézet elnöke jóvoltából, jövőre a Fiumei úti temetőben – közkeletű nevén a Kerepesi temetőben – Johann Sebastian Bach halálának pillanatában, július 28-án este megint lesz koncertem. Nekem ez a hely gyerekkorom óta állandó sétahelyem volt, hiszen Kosztolányi sírja mögött van a mi családi sírboltunk is, és emlékszem, hogy az első temető-koncertem után olyan jó érzéssel jöttem el, hogy ez jó helyen volt, jó pillanatban. És most ott folytathatom, ahol tizennyolc éve abbahagytam!
– Bach halálának az évfordulóján természetes, hogy a szerzőtől játszik, akinek tudjuk, hogy nagy rajongója. Orosházán a helyszínhez választotta a műveket, a hangszerhez vagy a hangulatához?
– Igazság szerint az, hogy ez a délután így alakult és a stábnak vissza kellett mennie Pestre, mert nem volt mit fölvenni, teljesen újraszülte a dolgot. Olyan műveket játszottam, amiket öt vagy nyolc éve nem. Arra emlékeztem, hogy a legelső művet, Franck Prelűd, fúga és variációját játszottam tizennyolc éve is, és azt gondoltam, hogy ezzel kicsit visszaédesgetem az orosháziak szívét.
– Megdöbbentő, hogy emlékszik arra, mit játszott tizennyolc éve.
– Ilyen értelemben aggasztóan jó a memóriám. Múltkor volt egy rém fura történet Budapesten. A zöld lámpánál akartam átgyalogolni, és állt mellettem egy alacsony, szakállas, kövérkés férfi két kisgyerekkel, aki egyszercsak odafordult hozzám és azt mondta, hogy „Hát, én nagyon szeretem, ahogy orgonálsz, de azért a Boellmann Gótikus szviftet én egyszer Keszthelyen hallottam a helyi kántortól, és az olyan gyönyörű!” És akkor ránéztem, és azt mondtam, hogy „Ezt a történetet én pontosan tizenhét éves koromban, április 21-én, a Kardiológiai Intézet 506-os szobájában Dr. Tonelli Miklóstól hallottam. Tehát te Tonelli Miklós vagy!” A pasi szerintem azóta ott áll… De az arcmemóriám rettenetes! Cserébe azért, hogy a hangokra meg a nevekre, számokra emlékszem, az arcok mintha nem lettek volna. Tehát minden további nélkül megtörténhet, hogy most beszélgetünk, de félóra múlva nem ismerném meg. Ez egy adottság hiánya.
– Azért, aki öt-nyolc éve nem játszott darabokat így tud előadni, nem kéne, hogy a memóriájára panaszkodjon! A koncerten elmondta, hogy eljött néhány napja a templomba körülnézni. Minden helyszínt ellenőriz föllépés előtt?
– Ha valamit nagyon jól ismerek, mint például a MÜPA-t, ami tulajdonképpen a munkahelyem, azt nem. De azokra a helyszínekre, ahol nyolc-tíz éve nem voltam, lemegyek. Például az a furcsa, hogy nekem az volt az emlékem, hogy az orosházi templom jóval alacsonyabb. És most, hogy itt vagyok, látom, hogy ez egy hatalmas, magas templom. Nem
tudom, miért maradt meg az az érzésem, hogy szinte nyakamban van a templom teteje. Úgyhogy most egy reveláció volt bejönni ide! És akkor hadd kérdezek viszont: szépen áthatolt az orgona hangja?
– Fantasztikus koncert volt! Tényleg Amerikából hozták a hangszert?
– Igen.
– És megy is oda vissza?
– Nem. Onnan érkezett, de ez már az én tulajdonom. És nem is ez volt az első koncertem vele. A várostól függ, hogy a templomi hangszeren játszom-e vagy a sajátomon.
– Nem alkalmas az itteni orgona a koncertre?
– Alkalmas, de nem ekkora tömegre és nem ilyen művekre. Azért valljuk be, hogy a magyarországi templomi orgonák nyolcvan százalékát kifejezetten gyülekezeti célokra csinálták és nem az volt a szempont, hogy Bachot játszanak rajta. Lehet, és egy 50-80 fős közönségnél még megszólal, de a közönség a ruháival iszonyatosan sokat fog le a hangerőből. Ezért ennek az orgonának az üres templomhoz képesti hangereje körülbelül tized része, amikor tele van a templom. Az nem adna az embereknek élményt.
A Silbermann varázs címmel Varnus Xavérról és a világ egyik leghíresebb barokk hangszeréről készült mozifilm dvd-jéhez már a bemutató előtti napon hozzájuthattak a rajongók Orosházán
– Ha már az élményről beszélünk, van egy dolog, ami föltűnt a plakáton. Mégpedig az, hogy hat év alatti gyermek nem jöhetett be. Ez csak a fölvétel miatt volt?
– Nem, ez hosszú évek rossz tapasztalata miatt van így.
– Dehát Ön is 5 éves korában hallott először orgonajátékot, ami miatt beleszeretett a hangszerbe!
– Igen, ezzel együtt jogos lett volna, ha akkor azt mondják nekem, hogy „Figyelj, öcsikém, odakint várjál!” Utóvégre a zene mégiscsak egy olyan dolog, amit meg kell tanulni. A legegyszerűbb dolgokat persze gyorsan megérti az ember, de azért egy Bach fúgát vagy korált nem. Ez egy olyan nyelv, amibe szép lassan kell beleszocializálódni. Na most elképzelhető, hogy a felnőtt közönségnek is van olyan része, aki ebbe nem szocializálódott bele, és talán unja, de ilyenkor ennek a legbékésebb módját választja és egyszerűen elalszik. A gyerek azonban, hogy is mondjam, meglehetősen aktív módon fejezi ki az unalmat, ami rátör. És ha végigüvölti, mondjuk a korál előjátékot, attól meg lehet bolondulni. Ezért van ez a rendszabály.
– Ezzel együtt Ön mindig odafigyel a fiatalokra! Itt is bemutatta egyik fölfedezettjét, Bärnkopf Balázst, akivel több művet is együtt játszottak, és aki az Ön ajánlásának köszönhetően augusztusban már Ulrich Böhménél, a neves lipcsei orgonistánál tanulhat.
– Én azt gondolom, hogy manapság a tehetségeknek van egy őrületes bajuk, egy szörnyű problémájuk: a koncertszervezők azért nem adnak nekik koncertet, mert nincs nevük – és azért nincs nevük, mert nem adnak nekik koncertet. Ezen próbálok segíteni azzal, hogy a közönségnek bemutatom őket.
– Sok patronáltja van?
– Persze. Tavaly is, előtte években is Boros Misikével játszogattam, most itt van velem Bärnkopf Balázs. Nagyon jó kis csapat ez. Sőt, most az egyik napilap komoly hirdetési és médiaháttérrel mögé állt ennek a kezdeményezésnek és elkezdünk egy olyan tehetségfölfedezést, ami kicsit más, mint a Virtuózok, tehát nem csak egy pontra fókuszál. Mi úgy akarjuk fölfedezni a tényleg meglévő magyarországi tehetségeket, hogy adunk mögéjük egy intézményesített hátteret: legyen menedzserük, aki felveszi a telefont. Mert nyilván anyuka-apuka nem fogja helyettük elintézni a koncerteket, hiszen nem értik a módját – ez egy szakma, egy hivatás. Most az a vágyunk, hogy ezt végigcsináljuk.
