Egy év szünet után jelentkezett ismét a művelődési központ rendezvénye, ezúttal a városalapítási ünnepségsorozat részeként. Az április 28-ai pódiumbeszélgetés almafája Viczián Zoltán teljesítmény- és túlélőtúra magyar bajnok volt, akit Deák György faggatott szenvedélyéről, családjáról, múltról és jelenről.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy 14 éves gyermek. A Kemény Gábor Szakközépiskolában tanult autószerelőnek, ugyanakkor az Országjáró Diákok Körében megismerkedett a tájfutással és beleszeretett az erdőbe. Az egykori fiút Viczián Zoltánnak hívják és ma, csaknem negyven évvel és ötvenezer kilométerrel később ugyanúgy szereti a természetet, mint kezdő túrázóként. Szokta mondani, hogy az erdő az ő temploma, a barangolás a hitvallása.
Az első…
Az első teljesítménytúrára mégis sokáig várt, egészen 1997. április 12-éig.
– Nagyon pontosan emlékszem rá, a Mátrában volt és Hanák Kolos néven indult. Lefelé a Kékes-tetőről, hogy ne mindjárt mászással kezdjünk, bár ez nem sokat segített, mert elég meredek volt a lejtő. A 35 kilométerre lévő Szurdokpüspökiig kellett eljutni és most, hogy visszaemlékszem, elég gyötrelmesen sikerült teljesítenem – mesélte az Oroscafénak a pódiumbeszélgetés előtt.
A folytatásban elmondta: rosszul esett neki 32 évesen azzal szembesülni, hogy – saját szavaival élve – egy puding 20 éves önmagához képest és belegondolt abban, mi lesz, ha ez a folyamat továbbra is meredeken lefelé ível.
– És onnantól ez inkább erőt adott, hogy lehetőségeim szerint picit mindig többet teljesítsek. Szerencsére az élet is megteremtette azokat a körülményeket, hogy sokat túrázhassak egyesületi és szakosztályi kereteken belül és az elvakultság – ahogy mi mondjuk, fafejűség – meghozta azt a gyümölcsét, hogy már kétszer is országos bajnok lehettem teljesítménytúrában – ért gyorsan a végére cirka 20 év történéseinek.
„Hatszor haltam meg.”
A háta mögött lévő számtalan jelvény és kitűző azonban mintha csak integetett volna, hogy van itt még sok mondanivaló. Például arról, hogy mi is az a teljesítménytúra. Szaknyelven egy előre kiírt útvonal szintidőn belüli teljesítését jelenti. Ez persze nem festi le kellőképp azt a hatalmas elszántságot, azokat a fizikai megpróbáltatásokat, amikkel a versenyzők szembenéznek.
– Tíz kilométertől kétszáz kilométerig választhat mindenki a saját erőállapotának felelően tájat, tájegységet, szintkülönbséget. A rajhelyen kap egy ítintert, olyat, amik itt mellettem is láthatók, azon rajta van az útvonal, azt kell követni és egyszer csak beérkezik a célba. Ha ez szintidőn belül történik, akkor a túra teljesített és megkapja érte az elismerést, meg hát azt a boldog érzést, hogy neki ez sikerült akármilyen áron is – részletezte, hogyan zajlik egy túra.
Be is járta a teljes repertoárt az elmúlt húsz évben, a legkeményebb kihívást persze a 200 kilométeres jelentette.
– Ekkora táv emberi ésszel már alig felfogható, azt hiszem. Mikor 30-40 kilométert gyalogolgattam, az egyesületen belül egy kedves hölgy, aki két évvel fiatalabb nálam, megcsinálta a kétszázat, megkérdeztem tőle „Mondd már meg őszintén, hogy csináltad?”. Csak annyit mondott, hogy „Hatszor haltam meg.” Szóval annak nagyon erős kritériumai vannak, hogy valaki eljusson oda – villantott fel egy kis részletet a megpróbáltatásokból.
Mivel ez egy eléggé speciális sport, így tulajdonképp az egyik túrán készülnek másikra. Erre az utóbbi években bőven volt lehetősége Zoltánnak, hiszen nem ritkán pénteken, szombaton és vasárnap is ment, éves szinten átlagosan 30 túrán vett részt, ami két évtized alatt 600-at jelent. Kilométerben pedig ötvenezret. Tehát körbegyalogolta a Földet az egyenlítő mentén és még mindig maradt tízezer kilométer.
– Én ezt az egészet úgy tekintem, hogy ott abban az adott pillanatban jól érezzem magam. Mert, ha nem érzem jól magam, akkor minek mentem el akár 100, 200, 300 kilométert utazva. Az összes jelvényemet szeretem és megsimogathatom, mert mind jó volt és szép volt – mondta mosolyogva.
Még olyankor is, amikor „meghalt” egy-egy szakaszon.
– Az egyik, hogy hiába haltunk meg, nincsen senki, aki azt mondaná, hogy „Jaj, kedves Zoltán, örülök, hogy itt vagy, ülj csak be ide mellém az autóba.”. Az ilyesmi általában egy hegytetőn történik vagy egy mélyedésnek az alján és onnan valahogyan le vagy ki kell mászni. Tehát mindenképpen erőt kell gyűjteni. A másik meg az, hogy amiért mentünk, azt el akarnánk érni. Ha elindulunk egy 110 kilométeres túrán, azért tesszük, mert éreztünk egy vágyat a teljesítése iránt – avatott be a motivációba.
Abba, amely mostanság a geocaching felé tereli. Túl az ötvenen úgy érzi, ideje visszavenni a tempóból, miközben hódolhat tovább szenvedélyének.
Az esten megismerhette a közönség a „Viczián-almákat” is. Hatan vannak, a legidősebb közülük Angliában él, öt maradt idehaza. Mellettük harmatosabb almák is elkísérték, ugyanis gyakorló nagyapaként két unokája szintén a rendezvény vendége volt. És persze a meglepetések sem maradtak el, fellépett például Vörös István, a Prognózis zenekar frontembere.
