A mosolygós doktor néni – Dr. Újházi Ilona a Hét embere

Több mint harmincöt éven keresztül gyógyította az orosházi és környékbeli gyerekeket, akik csak úgy nevezték, „a mosolygós doktor néni”. Senki nem félt tőle, még az injekció se fájt annyira, ha ő adta be. A hajdani gyerekek felnőttek, szülők lettek, de megőrizték a kedves emlékeket és szintén hozzá vitték a kicsiket.

Valóban mosolygós, fotós kollégámat és engem is így fogad annak ellenére, hogy most kicsit nehezére esik a mozgás. Mindig orvos akart lenni, pedig édesanyja óvta ettől a pályától, inkább pedagógusnak szánta.
– Anyu azt mondta, hogy nem lehetek, mivel még a húst se mertem kivenni a papírból, nem mertem megfogni. Úgy vélte, minek mennék így az orvosira, nem fogom bírni, legyek inkább tanár. De nagyon emlékszem, mikor mondta a gimnáziumban az osztályfőnököm, a Bokor tanár úr, hogy azt nem ésszel kell bírni, hanem fenékkel. Aztán végül fel is vettek elsőre és simán elvégeztem – emlékszik vissza azokra az évekre, amikor még csak számára volt egyértelmű, hogy orvos lesz belőle.

Ha tehetné, a mai napig praktizálna (Fotó: Kecskeméti Krisztina)

Ha tehetné, a mai napig praktizálna (Fotó: Kecskeméti Krisztina)

Egyetemista volt amikor kikérte a MÁV igazgatóság Békéscsabára ellenőrző főorvosnak, de nem fogadta el, azzal az indokkal, hogy ő nem mosdók tisztaságát szeretné vizsgálni, hanem orvos akar lenni. Így került szintén Csabára, de csak addig tartották ott, amíg Orosházán is elindult a gyermekosztály.

“Meg fogja ezt maga még bánni!”

Ez az év az 1967-es volt, amikor az új városi kórház megnyitotta kapuit.
– Három évvel később, 1970-ben szakvizsgáztam, utána kerültem ki a Táncsics utcára és alakítottuk meg a gyermekorvosi körzeteket. Először hárman voltunk, Szontágh Gabi, Patai Klára, meg én, utána érkezett a másik két orvos, ahogy szakvizsgáztak – mesél a csaknem 47 évvel ezelőtti kezdetekről a doktornő. – Mondta az igazgató főorvos Csabán, hogy „Nem kéne elmenni, meg fogja ezt maga még bánni!”, de én egy percig sem éreztem ilyesmit – mondja határozottan.

Amíg a szakvizsgára készült, bent lakott az osztályon egy nővérszobában. Ennek volt kevésbé jó és pozitív oldala is.
– A kicsik mindig jöttek, hallgattuk a zenét, meséltem nekik, énekeltünk, szóval kellemesen telt az idő. Volt olyan gyerek, akinek ott tartottuk nálam a születésnapját – beszél mosolyogva, és ahogy hallgatom, egyre inkább megértem, miért szerették annyira szülők és csemeték egyaránt.

Akkoriban még nem volt futószalag a rendelés

Az orvosláson belül ez a korosztály vonzotta leginkább, és bár eredetileg nőgyógyász szeretett volna lenni, még ebben is a gyerekekhez kötődött, mert a születés érdekelte. Kapott is ajánlólevelet Kecskemétre, a szülészetre, ahová elutazott ugyan, de nem mert bemenni a főorvoshoz beszélni, hanem szépen visszautazott Békéscsabára.

Lényéből fakadó kedvességével és derűjével minden bizonnyal Kecskeméten is szerették volna, ő azonban Orosháza mellett kötelezte el magát és 36 évet töltött itt a pályán. Igaz, hogy 1999-ben nyugdíjba ment, de utána még 7 évig dolgozott teljes munkaidőben. Végigkísérte a változásokat, amelyek bekövetkeztek az évtizedek alatt.

– Akkor még nem voltak ilyen sokan, nem volt ez a futószalag, ami most, ezzel a nagy forgalommal fölgyorsultak a rendelések, nincs annyi idő egy betegre, mint régen. Pedig akkor is elhozták a szülők a legkisebb bajjal is a gyerekeket, ha kicsit folyt az orruk vagy fájt a hasuk. Mi mégis be tudtuk tartani az előjegyzést, most meg mindenhol olyan sokat kell várni, hogy borzasztó

– gondolkozik el, majd elárulja, hogy őt bármikor felkereshették, rendelési időn és rendelőn kívül is. Később, amikor magánrendelőt nyitott más körzetekből és vidékről is sokan jártak hozzá.

"A mosolygós doktor néni" (Fotó: Kecskeméti Krisztina)

“A mosolygós doktor néni” (Fotó: Kecskeméti Krisztina)

Igaz, az egyik emlékezetesen vidám esete éppen egy egészen közel, a szemközti házban lakó kisfiúval történt meg.
– Azzal jött ő maga egyedül be hozzám, hogy „Juj, doktor néni, legyen szíves felírni a kólámat!. Persze nem a szénsavas italra, hanem az én általam összeállított köptetőre gondolt, ugyanis asztmában szenvedett. Nagyon aranyos volt – idézi fel nevetve, aztán elkomolyodik. – De előfordult olyan is, hogy szén-monoxid mérgezéssel hoztak be az osztályra egy gyereket, amikor még a szakvizsgára készültem. Egyedül voltam bent és teljes vércserét kellett csinálni, emlékszem, a véradó főorvosa segített végrehajtani és meg is mentettük az életét – mesél egy másik esetről, de például a mai napig őrzi az első koraszülött baba inkubátoros fotóját.

Most sem döntene másként

– Pedig biztos, hogy ez az egyik legnehezebb szak, hiszen a gyerekek nem tudják, vagy nem mindig tudják elmondani pontosan mi és hol fáj, mit éreznek. Nagyon jól kell ismerni a tüneteket, hogy helyesen tudjunk következtetni és jó diagnózist állítsunk fel – emeli ki. Őt azonban nem csak azért szerették szülők és gyerekek egyaránt, mert jól gyógyított.

– Nem kiabáltam soha, csak még jobban megijesztettem volna egy amúgy is ijedt és síró gyereket. Inkább beszélgettem velük, hozzám mindig mosolyogva jöttek be, igaz rám is azt mondták, hogy „a mosolygós doktor néni”, még a szuriért se haragudtak – emlékszik vissza és fotós kolléganőm, aki a páciense volt annak idején, bólogatva erősíti meg ezt.

Szülők, nagyszülők a mai napig felhívják, hogy tanácsot kérjenek tőle, ha tehetné, most is a hivatásának élne, egészsége azonban már nem engedi. Manapság főképp pihen, részt vesz unokája nevelésében és sokat olvas. A gyerekeket pedig arra biztatja, menjenek minél többet a szabad levegőre, hogy erősödjön az immunrendszerük és kevesebbet legyenek betegek.


Az OrosCafé további használatához el kell fogadnod a cookie-k használatát. További információ

A cookie-beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül böngészel tovább az oldalunkon, vagy az "Elfogadás" gombra kattintasz, azzal elfogadot a cookie-k használatát.

Bezárás