Süli Pál 37 éve neveli szeretetben feleségével, Erzsikével értelmi sérült gyermeküket, Norbit. Amikor megszületett a fiuk, akkor még semmit nem tudtak a Down-szindrómáról, mikor pedig már mindent tudtak róla, gyermekükhöz igazították az életüket. Szerencsésnek érzi magát, hogy Norbi a fiuk és hogy őket választotta, mert sokkal többek lettek ők is.
– Amikor Norbi megszületett, az orvos azt mondta a feleségemnek: „a kisfiúk nagyon súlyos fogyatékossággal született”. Asszonyom nagyon ledöbbent a hír hallatán, és amikor vitték hozzá szoptatni, egyből csomagolta ki a pólyából, hogy megnézze, mije hiányzik, de nem látott semmit. Fogalmunk sem volt még akkor mi lehet a baj, lányos kis arcával elragadott minket. Az orvos szem persze látta, de a mi szemünk számára egészségesnek tűnt. Megtudtuk, mozaikos Down-szindrómás, amiről addig semmit nem tudtunk – mesélte Süli Pál.
Támogatott lakhatás a cél
Majd a fellelhető összes tanulmányt, cikket elolvasták a betegségről, és amikor már mindent tudtak róla, gyermekükhöz igazították az életüket. Mint mondja, persze nem feltétlenül biztos, hogy tudták mivel állnak szembe, mert annak tudatában már nem akartak egy másik gyermeket. Süli Pál ugyanis vallja, gyermeket akarni kell, és nem vállalni, ők akarták Norbit, és az ezzel járó életet.
Az évek közben múltak, Norbi szépen fejlődött, életrevaló gyermek volt. Amikor iskoláskorú lett, egy ismerős révén úgy döntöttek, hogy Hódmezővásárhelyre viszik egy speciális iskolába. Először úgy tűnt, nem tudnak elköltözni, de aztán az élet megoldotta, Süli Pál eladta házukat és családjával együtt elköltöztek Vásárhelyre, Norbi ott kezdhette el az iskolás éveit.
– Csodálatos évek voltak, nagyon jó kis közösség részévé válhattunk. Egy ismerősünktől megtudtuk, hogy Debrecenben működik egy értelmi fogyatékosok nappali otthona, kedvet kaptunk, és úgy gondoltuk, jó hely lenne Norbinak, akkor volt 6. osztályos.
Fogták is magukat és belevágtak, de mivel csak Debrecen külvárosában találtak házat, ami 14 kilométerre volt az iskolától, majd később az otthontól, végül mégis visszaköltöztek Vásárhelyre. Majd elkezdték a lehetőséget keresni a településen, hogy a debrecenivel azonos otthont hozzanak létre ott is, elmentek azokhoz, akik érintettek. De végül ez annyiban is maradt, mert Süli Pál feleségének hazahúzott a szíve, visszavágyott Orosházára, így hazaköltöztek. Azonban tervéről, hogy legyen egy debrecenihez hasonló, felnőtt értelmi sérülteket ellátó nappali foglalkoztató Orosházán is, nem tett le, bement az önkormányzathoz, és a szociális osztály vezetőjével megosztotta elképzelését.
– Kérte, mérjem föl, mekkora igény lenne erre Orosházán. Címeket kaptam, ahol sérülteket nevelnek, beültem a Moszkvics kombimba és felkerestem őket. Egy nyolcfős közösség jött létre, felkerestük az akkori polgármestert, és elmondtuk az elképzelésünket. Segítőkész volt, és ígéretet kaptunk, meglesz. Később az ígéretből, valóság lett, és önkormányzati forrásból létrejött a Vadvirág Esély Klub. Végtelenül örültünk – mondta Süli Pál. Hozzátette, tény, hogy volt bennük félsz, hogy a létszám megmarad, nem fog-e elnéptelenedni a klub. De az idő őket igazolta, hisz mára a klubba 35-en járnak. – Azonban az idő nem áll meg, tennünk kell Norbi jövőjéért, hisz mi nem leszünk neki mindig, szeretnénk, ha biztonságba tudhatnánk, így a következő lépés egy támogatott lakhatás megoldása felnőtt értelmi sérülteknek. Bízom benne, hogy lesz még idő és megvalósulhat.
Nekünk kell lehajolnunk
Mint mondja, nem éreztek bántást eddigi életük során Norbi miatt, bár az életvitelünket sokan nem értik, mert nem érintettek. Amit nehezen visel fiuk az, ha megbámulják. Egy alkalommal az iskolában, egy összejövetelen az igazgatónő azt mondta: „a mi fogyatékos gyermekeink”. Norbi akkor nagyon megdöbbent, nem értette, és érezte magát fogyatékosnak. Akkor változott benne valami. – Lehet, mi is vétettünk, mert soha nem beszéltünk neki a fogyatékosságáról… Korábban olvastam egy cikket, amiben azt írták, nekünk kell lehajolnunk a Down-szindrómásokhoz, ők nem tudnak hozzánk felnőni, nekünk kell az ő ritmusát felvenni – mi így neveljük Norbit.
Elmondta, ha segítséget kért, mindig kapott, ezért is hiszi, hogy ha szükség van rá, merjünk segítséget kérni. Sokszor került olyan helyzetbe, hogy nem tudta, hogyan tovább, de az élet mindig megoldotta a helyzetet.
Azt mondja, Norbi csak hozzátett az életükhöz, többek lettek. Más szemléletűekké váltak. – Sokszor halljuk szülőktől, hogy nem boldogulnak az egészséges gyermekükkel, hát akkor egy ilyen helyzettel hogyan boldogulnának? Aki sérült gyermeket nevel, az sokkal több lemondással jár, rengeteg türelemmel, és nincs vége, nálunk nem röpült ki a fészekből, amikor felnőtt lett.
A klub fennállásának tizedik évfordulóját a művelődési központban tartották, akkor búcsúzott a klub első és addigi vezetője, Földesi Mónika, aki gyermeket várt. – Megköszönte, hogy bíztunk… – mondta Süli Pál meghatódva, itt egy kis időre beszélgetésünket is abbahagytuk. Hogy mennyire sokat jelent neki, és legfőképpen fiának ez a klub, a könnyek nagyon is bizonyítják.
– Biztosan vannak a városban, akik nem osztják a nézetünket, de azt tapasztaljuk, hogy az orosháziak többsége jó érzéssel van a vadvirágosok iránt, elfogadták és befogadták őket. Sokat fejlődtek az eltelt idő alatt. Misák Darinkának, a mostani vezetőnek szintén csak hálával tartozunk, hisz olyan dolgokkal ismerteti meg a fiatalokat, amik eddig távol álltak tőlük, értve ezalatt a kávéházi felszolgálást vagy a tescos kezdeményezést. Még jobban kinyílt számukra a világ – emelte ki Süli Pál, aki személyesen is örök hálával tartozik Darinkának, mert ő tanította meg fiát olvasni.
Az édesapa segítőkészsége határtalan, mindenben és mindenkor számíthatnak rá az intézményben, mint mondja, a legtermészetesebb dolog számára ez, lehet azért is, mert másképp érez a klub iránt, kicsit magáénak érzi. Sok ilyen ember kellene még a világba, mint Süli Pál. Egy szó panasz, egy negatív érzés sem hagyta el a száját beszélgetésünk alatt. Mert értékeli mindazt, amije van, és amit kapott az élettől.
Örülök, hogy beszélgethettem vele, megismerhettem életét, és azzal, amit mondott, és ahogyan mondta, sokat tett az én lelkemhez is. Köszönöm neki!
