Koronázd meg a házad Terrán betoncseréppel! www.ilovszkytuzep.hu

Jót szeretnék tenni – Lakatos Tibor a Hét embere

Kisebbségekért díj, Nemzetiségekért elismerés városi és megyei szinten, szociális segítségnyújtás, érdekképviselet. Előbbi kettőt az utóbbi kettőért kapta Lakatos Tibor, akit a Nemzetiségek napja alkalmából néhány napja tüntetett ki az orosházi Roma Nemzetiségi Önkormányzat.

Készültem az interjúra, olvastam a Tiborról szóló híreket és már akkor az járt a fejemben, hogy ő egy jó ember. A szónak abban az értelmében, amikor valaki csak azért ad, csak azért segít, hogy segíthessen. Nincsen mögötte önös szándék. Éppen ezért egy történettel indítom a portrét, mert az sokkal többet mond róla az okleveleknél és emlékplaketteknél.

– Szegeden voltam a feleségemmel kivizsgáláson, amikor találkoztunk egy fiatalemberrel, aki értelmileg korlátozott, korábban nálunk volt 3 hétig a kórházban. Ilyen hideg idő volt akkor is, ő pedig egy szál pulóverben várakozott. Aztán felszálltunk a vonatra és érdekes módon ő is éppen Békéscsaba felé utazott, mint mi. Mondtam a feleségemnek, hogy van otthon olyan kabátom, pulóverem, amit nagyon régen használtam, adjuk oda neki. Hát elvittük haza anyával és fölpakoltuk ennivalóval, ruhával, ki is kísértem az állomásra, úgy indítottam útnak Csabára – beszéli el a kis történetet, amely akár karácsonyi mesének is beillene.

Fotó: Rosta Tibor

Fotó: Rosta Tibor

Ilyen ember Tibor. Nem csak beszél arról, hogy szeretne jót cselekedni, hanem meg is teszi. A szociális munkával 1992-ben került kapcsolatba, akkor kérték fel arra, hogy kezdje el szervezni a közösségi életet Orosházán, mert addigra más településeken, például Békéscsabán vagy Békésen már beindult ez a folyamat.
– Egyúttal Hevesi József felkért arra is, hogy legyek alapító tagja a Békés Megyei Cigány Lakosok Egyesületének, amit a helyi csoport megalakítása követett. Ezen belül létrehoztam egy hagyományőrző tánccsoportot, amelyben egészen kicsiktől a tizenévesig vettek részt gyerekek és nagyon szép élményeket szereztünk, több díjat is elnyertünk – idézi fel a kezdeteket.

Tanulóévek voltak

Előtte sosem csinált ilyet, úgyhogy a segítőtársakkal együtt számos akadályt kellett leküzdeniük, de fejlődött a dolog. Egészen addig, amíg jöttek az első kisebbségi választások.
– Akkor néhány társamat összeszedtem, olyanokat választottam ki magam köré, akikben megbíztam, és azt mondtam, hogy induljunk. Akkor még a társadalom bármely tagja, nem csak a romák szavazhattak ránk és elismerésnek vettem, hogy közel 300 szavazatot kaptam. A társaim úgy gondolták, hogy mivel én kaptam a legtöbb voksot, én legyek az elnök és innentől kezdve hat évig el is láttam ezt a feladatot – mondja és hozzáteszi, hogy több képzésen – például gazdasági, közösségfejlesztői, számítógép-kezelői – részt vett, az azokon tanultakat pedig hasznosítani is tudta.

– Karitatív egyéniségemmel mindig arra gondoltam, hogyan tudok másokon segíteni. Ez volt a legfontosabb számomra. Úgy éreztem, nem én kell, hogy a középpontban legyek, hanem azok az emberek, akik rászorulnak, akár lelkileg, akár másféleképpen.

A mai napig ez motiválja. Közben elvégezte a szociális és ápolói szakot, de azt sem egyedül: kilenc romát szervezett be, akik közül vele együtt négyen most is a kórházban dolgoznak, ketten a belgyógyászaton, ő pedig egy kollégájával a krónikus osztályon.

Fotó: Rosta Tibor

Fotó: Rosta Tibor

– A képzés végeztével egy elismerő oklevelet adtunk át Áginak (Greksza Lászlóné ápolási igazgató), mert ő foglalkozott a romákkal. Utána feladtam rá a kabátot, elköszöntünk és visszafordult az ajtóból: „Egy fontos dolgot elfelejtettem, gyere be december 29-én, munkatársunk vagy.”

Ez 2009-ben volt, azóta dolgozik a kórház krónikus osztályán, ahol a munka szépsége mellett nagyon sokszor szembesül az élet árnyoldalaival is, amit személyisége miatt az átlagnál is nehezebben dolgoz fel.
– Azt gondoltam, hogyha elvégzi ezt a tanfolyamot az ember, felveszi a fehér köpenyt, nadrágot és onnantól nagyon szép minden. De benne kell élni nap, mint nap abban, amit ott zajlik, hogy megértse valaki, min megyünk keresztül. Én nem akartam elhinni sokáig azt, hogy nekem ilyen szenvedést is kell látnom. Egy most nyugdíjba vonult kollégám volt az, aki mellém állt és segített az elfogadásban. Nem akartam bemenni a kórterembe, amikor meghalt valaki és ő fogta a kezemet, mint a gyerekeknek, odavitt, hogy meg kell simogatni, el kell engedni – fogalmaz elgondolkodón és látszik rajta, hogy még 7 év után is mennyire nehezen éli meg az ilyen pillanatokat.

A felemelkedés az egyetlen út

Amióta a kórháznál dolgozik, csak távolból figyeli, és amennyire teheti, segíti a roma önkormányzat munkáját.
– Rendkívül fontos volna a társadalmi együttélés és a felemelkedés. Én büszke lehetek roma ember létemre, mert megmutattam a társadalomnak azt, hogy lehet egy közösségben normálisan élni, lehet egy közösségben fejlődni.

Mikor az ápolóit végeztem, akkor is azt mondtam, hogy még nem tettem eleget a társadalomért. Mindenki tudja, hogy nem vagyunk agyon fizetve, de mégis, az emberben benne van az, hogy dolgozni kell azért, hogy a családomat és magamat fenntartsam, valamilyen életszínvonalat kialakítsak és hasznos legyek a szűkebb és tágabb környezetemnek – beszél a motivációiról.

Kikerülhetetlen volt a kérdés, hogy miben látja ennek a felemelkedésnek a kulcsát, mi lehet szerinte a kiút a romák számára abból az ítéletekkel és előítéletekkel terhes közegből, ami részben önmaguk teremtettek saját maguknak.
– Valószínű, hogy olyan dolgokat nem lehet megtanulni, hogyan kell valakivel együtt élni, hanem inkább olyan módszereket kellene szerintem kitalálni vagy megvalósítani, ami visszavezeti a beilleszkedésre képtelen embereket a közösségbe. Például időt szánni rájuk, minél többet beszélgetni velük, meghallgatni őket és először csak két ilyen embert választani ki, aztán már négyet, akik utána meghívnak másokat és lépcsőzetesen egyre többekhez eljutnak a pozitív gondolatok – vázolja az általa elképzelhetőnek vélt utat.

Fotó: Rosta Tibor

Fotó: Rosta Tibor

Neki soha nem voltak ilyen problémái, mindig a teljes társadalmat akarta szolgálni. Az adománygyűjtésekkor sem csak a romákat segítették és ma is örömmel gondol vissza arra, mennyien kaptak azokból a csomagokból etnikai hovatartozástól függetlenül.
– Volt, aki elsírta magát és úgy köszönte meg a ruhákat és még a mai napig is találkozom olyanokkal, akik hálásak az akkori munkámért. Fontos ebben az ember személyisége is, hogyan tud kapcsolatot teremteni, hogyan tud beszélgetni, mennyire érzik őszintének – osztja meg tapasztalatait, majd azt is, milyen náluk a karácsony.

– A fiam tanár, történelem és hitoktató, Tiszakécskén tanít. Ő a párjával ilyenkor hazajön, így teljes nekünk az ünnep. A Szentestét anyával töltjük kettesben, másnap pedig érkeznek a gyerekek.

Számunkra nem is az a lényeg, hogy mit tudunk adni egymásnak, sokkal inkább az, hogy együtt lehetünk – mondja őszinte átéléssel, majd mosolygó tekintettel kíván mindenkinek hasonlóan meghitt pillanatokat.

Az OrosCafé szerkesztősége pedig csatlakozik ehhez, mi is kívánjuk, hogy legyen minden olvasónknak békés, szeretetben teljes karácsonya!


Hogyan tudsz hozzászólni? Itt a segédlet

Az OrosCafé további használatához el kell fogadnod a cookie-k használatát. További információ

A cookie-beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül böngészel tovább az oldalunkon, vagy az "Elfogadás" gombra kattintasz, azzal elfogadot a cookie-k használatát.

Bezárás