- hirdetés -

A város és környék lakói annyit látnak a hamarosan bemutatott életből, hogy termelői mézet vásárolhatnak Vas Sándornál, mézeskalácsot Vasné Orovicz Juditnál.

Azt már nem, hogy férfi oldalról tizennégyéves méhész tapasztalat áll az aranyló édes nedvet tartalmazó üvegekben, saját tapasztalatokból táplálkozó tudás. Sok öröm és izgalom, fizikai és lelki megfeszülés, mire minden évben hordókban álló méz biztosítja egy család megélhetését. Azt sem, hogy női részről egy gyesről visszatérő fiatalasszony kreatív szárnypróbálgatási fejlődtek oda, hogy mára a teljesítőképessége teljes kihasználása mellett süt megrendelésre.

Életükben meseszerűen következtek az események egymás után, nem voltak drámai törések. Ezért akár irigylésre méltóak. Ám ha jobban belelátunk, a mindennapokban számukra sincs mese: keményen és folyamatosan dolgozniuk kell. A szabadsággal járó felelősség nehéz zsákját jókedvvel, derűvel viszi a fiatal pár.

Nézzük hát a mesét, ami nem mese…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ház, ahol a fiú nevelkedett. Tanya volt ez, ahogy nevezik a városszéli szabad levegőt, természetközelséget jelentő életteret. Burkoló lett a szakmája, ám útja mégis más irányt vett: a kaptárak felé. Mindig törekedett rá: úgy végezze el a munkáját, hogy azt, ha a nevéhez kötik, ne kelljen szégyellnie. Amikor már túl sok volt a munka és a méhészet együtt, úgy döntött, marad a méheknél. A szülői ház mellé épített házikóba feleséget hozott közben, jöttek a gyerekek, ragyogó szemű kisfiúk. Akik mára már „játszanak” a méhekkel, tudják, melyik a here, amit meg lehet fogni, mert nem szúr (persze, hogy méhecske az ovis jel!).

 Szeretik, amit csinálnak - ez a szeretet visszaköszön termékeiken is (Fotó: Melega Krisztián)
Szeretik, amit csinálnak – ez a szeretet visszaköszön termékeiken is (Fotó: Melega Krisztián)

Ha egy arra tévedt újságíró kérdezte, könnyen nevetős, derűs egyszerűséggel mesélt arról, hogyan is hordják össze neki a méhek „az életüket”. – Aki könnyűnek gondolja, nem tudja, áprilistól augusztusig tart az az idegesség, hogy milyen az időjárás, hogy tudnak mézelni a méhek – meséli Sándor. – Tavasszal kezdődik a vándorlás, viszem a kaptárakat előbb a repcére, aztán akácra, napraforgóra. Ilyenkor a nomád életmód és a sok távollét viseli meg a családot. Közben hazahozom a méztéri fiókokat, az asszony pörget.

– És még hogy mi mindent végez egy családanya, aki közben piacra is viszi a portékát, azt nem kell elmondani – fűzte tovább a gondolatot a háziasszony az újságírónak, közben frissen díszített mézeskaláccsal kínálta. Előkerült a dobozban őrzött aszalt gyümölcs, saját termésből, ami a kis üveges mézeket gazdagítja.

Kiderült, sok apró fortélya van még a folyamatnak, mire piacos lesz a kis vagy nagyüveg méz és méhészeti termék.

Felelősségteli szabad élet

Szó esik arról, mennyi engedély kell, de ezeket nyugodtan szokták fogadni: – Ha egyszer belevágtunk, és ezt így kell, akkor így kell. Ha eldöntöttük, akkor nincs minek sírni, csinálni kell – mondja Judit. – Azt sem bánjuk, hogy gyakran van ellenőrzés, viszik a mintát, én nem félek, mindig megfelelünk – veszi át a szót Sándor. – Akinek meg van félnivalója, az jövő héten nincs kint, így tisztul a piac. A mézhamisítás és a nagy akció felirat nem tesz jót nekünk. Amikor méz néven vesznek valamit a nagyáruházakban a vevők, talán éppen azért, mert akciós, de lehet, hogy még így is drágábban, mintha a termelőnél vásárolnának. Szemléletformálás kell folyamatosan, ezért is vállaljuk a nyilvánosságot, minden tisztességes termelő érdekében – mondja.

A mese végére kikerekedik a mondanivaló is: él egy pár (nem) valahol, (hanem) egy orosházi, bónumi tanyán, akik a felelősségteli szabad életet választották. Nem mondja meg nekik főnök, hogy mi a teendő, de minden tettükkel a saját sorsukat befolyásolják. Szeretik, amit csinálnak, és tudják, rajtuk áll vagy bukik minden. No, meg az időjáráson, és a családén kívül a méhek egészségén.

Ha a továbbiakban is értesülni szeretne a témában,
akkor lájkolja az OrosCafé Facebook-oldalát.