Akciókkal indítjuk a tavaszt! ÚjHÁZ ​vakolatok elképesztő áron! www.ilovszkytuzep.hu

Harmóniában a természettel és önmagammal – Dr. Lakos István a Hét embere

Nem készült orvosnak középiskolás koráig, a solymászat azonban szinte egész életében vonzotta. Aztán mégis a gyógyítást választotta, amelyért időnként a solymászatot is feláldozta. Orosházán az ő nevéhez fűződik a kórház traumatológiai részlegének kialakítása.

Amikor megtudtam, hogy én írhatok Lakos doktorról, több minden is átfutott az agyamon. A legelső gondolat azonban az volt: neki köszönhetem a kezemet. Lehettem úgy 10 éves, amikor eltörtem, persze rögtön traumatológia, gipsz, 6 hét várakozás. Nehezen telt és én örültem, mikor a kórházból kifelé menet már nem volt rajtam. Aztán egyszer csak megjelent ő, elkérte a minket kísérő kollégájától a röntgenfelvételeimet, majd közölte: nem mehetek sehová, rosszul forrt össze, holnap megoperálnak. Akkor természetesen hideg zuhanyként ért a hír, kis túlzással „ordítottam, toporzékoltam”, de ma már látom, hogy sosem tudtam volna többé rendesen használni, ha akkor hagy távozni.

Én pedig a mai napig hálás vagyok neki, hogy annak idején, amikor döntenie kellett, az orvosi pályát választotta.

– Édesapám egy kis faluban volt körzeti orvos, és amikor Szegeden egy ortopédiai szakrendelést vitt délutánonként, akkor volt olyan, hogy megmutatta nekem, hogyan kell adni az injekciókat és én injekcióztam. Főleg idősebb hölgyeket, akik nagyon örültek nekem – meséli, és közben mosolyog. – Meg, ha jött valami sérült, akkor segítettem apámnak. Igazából soha nem akartam orvos lenni, de harmadikos gimnazista koromban ez többször előfordult, ennek hatására döntöttem úgy, hogy az leszek.

Mindig is szigorú ember hírében állt

Nála a kórházban nem volt lazítás, megkövetelte mindenkitől, hogy elvégezze a feladatát. Odafigyelt a nővérekre is, akik eleinte talán nem annyira kedvelték ezért, de idővel hozzászoktak az általa kialakított rendhez.
– Mindig is kíméletlenül őszinte voltam, ez már az egyetemista jellemzésemben is benne van. Főorvosom mondta, hogy „te ugyanúgy beszélsz velem, mint a takarítónővel”, mire azt válaszoltam neki: „köszönöm főorvos úr, ez számomra egy visszaigazolás”. Soha nem beszéltem csúnyán, soha nem szidtam a rosszul dolgozót, de érthetően, hangosan és keményen megmondtam a véleményemet mindenkinek – enged bepillantást a személyiségébe, én pedig arra gondolok, hogy nem lehetett könnyű felvállalni a konfliktusokat.

Édesanyja azonban erre tanította. Apja a főbb indíttatásokat adta meg egy-egy mondatban, de annak a mondatnak évtizedekre hatása volt, édesanyja pedig a mindennapokat rendezte, sokszor azzal intve a fiát, hogy beszéljen hangosan és érthetően. Ezt megőrizte akkor is, amikor szinte kezdő orvosként rá maradt egy nem teljesen felépített traumatológiai részleg irányítása, továbbvitele. Mint mondja, ezt a munkát nagy szigorral lehetett csak jól végezni és kellett fél év, mire érezni kezdte a munkatársai részéről a megbecsülést.

Tavasszal „Dr. László Elek díj Orosháza Egészségügyéért” kitüntetésben részesült dr. Lakos István (Fotó: Kecskeméti Krisztina)

Tavasszal „Dr. László Elek díj Orosháza Egészségügyéért” kitüntetésben részesült dr. Lakos István
(Fotó: Kecskeméti Krisztina)

– Akkor még úgy hittem, hogy ennek van jövője. Pestre jártunk sokat továbbképzésre és az egyik professzor mindig azt mondta, hogy nincs értelme ilyen kis traumatológiai részlegeket működtetni. Én ezzel magamban erősen ellenkeztem és a részleg fejlődött is, de egyre inkább úgy éreztem, hogy neki lesz igaza. Az élet túlhaladta az ilyen részleg típusú kis osztályoknak a működését, mert nem tudjuk a traumatológia teljes tárházát gyakorolni, nem szerzünk elég rutint a ritkábban előforduló sérülések kezelésében. Én nem működtetnénk Orosházán traumatológiai osztályt – mondja határozottan, miközben megint átsuhant rajtam a gondolat, hogy ezért a kijelentéséért sem lesz népszerűbb.

Hálapénz, amiért nem lehetünk hálásak

Ahogyan azért sem, hogy szerinte az egészségügy legnagyobb problémáját a paraszolvencia jelenti.
– Addig, amíg hálapénz lesz, ne várjunk az egészségügytől túl nagy változást. Támogatott dolog volt a szocializmusban, mert ezzel az orvosok kiegészítették a fizetésüket, a rendszerváltozás után ez még inkább teret nyert. A magyar orvosok sokszor erőn felül dolgoznak egy olyan munkatempóban, ami magában hordozza a hiba lehetőségét és ezt az irányítás nem nézi. Ez vezetett szerintem elsősorban oda, hogy a fiatalok elmentek, nem pedig a magasabb fizetés. Angliában például a főorvosok a bérük egy részét azután kapják, hogy hány fiatal orvos képeznek ki.

Nálunk a paraszolvencia elérte azt, hogy – tisztelet a kivételnek – a vezető orvosok csak egy bizonyos szintig érdekeltek abban, hogy a beosztottjaikat tanítsák. (Újabb népszerűtlen kijelentés.) – Most, hogy visszamentem így nyugdíjasként, én nem fogadok el hálapénzt. Volt olyan, hogy szinte közelharcra került sor idősebb beteggel, de akkor sem. Én nem vagyok rászorulva, nekünk elég az, ami van.

És, hogy miért ment vissza dolgozni? Mert hiányoztak neki a betegek, akik jó érzéssel hagyják el a rendelőjét. Azok a kicsi gyerekek, akik úgy mennek ki, hogy „Anya, ugye milyen jó volt!”.

– Hiányoztak azok az idős emberek is, akikkel el tudok beszélgetni, nemcsak a sebészeti bajukról, hanem egyéb dolgokról is. Egyszer egy nyolcvanvalahány éves bácsika mesélt a katonai fogságról lelkesen, engem pedig nagyon érdekelt, amiket mondott. Ilyennel sokszor legalább akkora javulást érünk el, mint amikor ténylegesen csinálunk valamit – indokolja a döntést, ami érthető is, hiszen elmondása szerint sok betegéről őriz emlékeket az egyéniségük miatt.

Az orvoslás mellett a madarairól is ugyanilyen szeretettel beszél

A solymászkodást,– ha nem is közvetlenül – szintén édesapjának köszönheti.

Rendszeresen jár az Eötvös iskolába, hogy a sólymokról meséljen a gyerekeknek (Fotó: Eötvös katolikus iskola)

Rendszeresen jár az Eötvös iskolába, hogy a sólymokról meséljen a gyerekeknek (Fotó: Eötvös katolikus iskola)

– Deszken dolgozott a szanatóriumban ahol az elődje solymász volt és nagyon sokat meséltek a solymairól, sasairól, ami megfogott engem. Egy 10 holdas parkban éltem 5-6 évig szabadjára eresztve, majdnem hogy a természetben és mindig is szerettem kint lenni, a falakon kívül, a természet nagyon közel állt hozzám, talán ilyen szakmát kellett volna választanom – idézi fel, hogyan került közel a madarakhoz.

Az első egy egerészölyv volt, remekül sikerült az idomítása, de szabadon engedte az egyetem miatt. Utána munkába állt, megszülettek sorban a gyerekek, közben két szakvizsgát is tett, így háttérbe szorult a solymászat. Egy szakszervezeti nyaralás hozta össze Lelovich Györggyel, a magyar solymászat doyenjével.

– Aki utat mutatott, címeket adott, hogyan kerülhetek be a Magyar Solymász Egyesületbe. Fel is vettem a kapcsolatot és akkortól kezdve solymászom. Igazából ahhoz, hogy én az orvosi munkámat 100 százalékos mivoltomban tudjam csinálni, ahhoz nagyon kellett az, hogy a családban nyugalom van, ami elsősorban a feleségemnek köszönhető. Ő az, aki soha nem hánytorgatta fel nekem, ha esetleg a solymászat tőlük vette el az időt. Aztán meg, amikor belegyalogoltak a szakmai életembe, gyógyító erejű volt, tehettek velem akármit, kimentem solymászni, csodálatosan repült a madaram és én nyugodt emberként jöttem haza – mesél a kezdetekről és a madarakhoz fűződő kapcsolatáról.

A közös solymászatok

Végül a gyerekek sem mondták soha, hogy elrabolta tőlük a solymászat, mert mentek vele. A Kaszaper melletti mezőgazdasági repülőtérre sokszor kirándultak együtt, ő röpítette a madarat, a gyerekek egy ideig nézték, aztán játszottak a mezőn és piknikeztek a nyárfasor tövében.

– Ebből a szempontból is szerencsés voltam és azért is, mert engem olyan nagyszerű solymászok mellé osztottak be tanulni, mint az endrődi Puskás László. Elmentem hozzá látogatóba és a második-harmadik mondatával azt kérdezte, van-e családom. Válaszoltam neki, hogy 3 gyerekem van, mire ő „Akkor ne legyen solymász.”, ami nála azt jelentette, hogy a család rovására soha ne menjen ez – emlékszik vissza az első beszélgetésre.

Dr. Lakos István (j2) rengeteget tett a solymászat népszerűsítéséért (Fotó: Melega Krisztián)

Dr. Lakos István (j2) rengeteget tett a solymászat népszerűsítéséért (Fotó: Melega Krisztián)

Az azóta eltelt mintegy 35 év alatt számos madara volt, mindegyikhez kötődött is, azok pedig hozzá, hiszen akitől a kezdeti 10-14 napban enni kapnak, azt később fajtársukként kezelik, szinte apa-gyerek kapcsolat alakult ki.

Harmónia és a természet

– A mostani sólymom az unokákkal együtt növögetett itt és a délutáni program része volt az etetés. Hol ez adott neki, hol az adott neki. Egy röptetéskor kimentünk a tanyára, mondtam a fiúknak, hogy focizzanak, én meg majd röpítem a madarat. Hát a sólyom észrevette, hogy mit csinálnak a fiúk, fogta magát, elkezdte üldözni a labdát, úgyhogy végül se a röptetésből, se a fociból nem lett semmi, mert ő labdázni akart – mondja nevetve.

Ezt az életérzést nem csak saját gyermekeivel, unokáival, hanem egy madarász csoport létrehozásával más gyerekekkel is igyekezett megismertetni. Általános iskolásokkal foglalkozott, a művelődési háztól kapott támogatásból több természetvédelmi területre is eljutottak.

– Ott mondtam mindig a gyerekeknek, hogy „Ide figyeljetek, mindent el tudnak venni tőletek, de a természetet nem. Ha megtalálod a természetben a szépséget, akkor megtalálod a nyugalmadat is és meglesz a békességed.”

Az első solymásztalálkozó megszervezése nem volt zökkenőmentes, a vadászok ugyanis tartottak attól, hogy a madarak és gazdáik kárt tesznek a vadállományban.

– Összehívták a megye vadászati előkelőségeit, egy teremben Békéscsabán voltunk vagy 10-15-en és a nagyságok mondták, hogy veszélyes ez a solymászat, elűzi a vadat. Akkor kért szót egy egyszerű, békéssámsoni traktoros, vadászember, aki többször kísért már engem, és azt mondta, ő a tapasztalatai alapján egyáltalán nem félti a vadat. Egy csapásra megváltozott mindenkinek a hozzáállása és megszerveztük a szarvasi találkozót.

Így kezdődött a történet, Lakos doktor a füzesgyarmati rendezvény óta volt főszervező. Legutóbb XXVI. alkalommal jöttek össze a solymászok Gyopároson, amit nagy örömmel üdvözölt még akkor is, ha csak besegített a szervezésbe, a fő feladatokat már nem ő végezte. Mint mondja, a címek és rangok nem sokat jelentenek neki, sokkal fontosabb, hogy harmóniában legyen önmagával és a természettel.


Hogyan tudsz hozzászólni? Itt a segédlet

Az OrosCafé további használatához el kell fogadnod a cookie-k használatát. További információ

A cookie-beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül böngészel tovább az oldalunkon, vagy az "Elfogadás" gombra kattintasz, azzal elfogadot a cookie-k használatát.

Bezárás