Kollégákkal interjúzni. Akasztják a hóhért mindhármunk esetében. A diktafon, a fényképezőgép másik oldalán ketten, a cikkíró pedig… mintha a hentesnek mutatná a disznóölést. A feladat: bemutatni az olvasónak, kit takarnak a monogramok: SGY és KK. Nos, lássunk hozzá, kb. 5000 karakterben!
Közel két évtizede az Orosházi Élet szerkesztőségében, főszerepben két kollégánk a kezdeti stábból. Somodi Gyöngyi újságíró neve már az első lapszámokban fellelhető, Kecskeméti Krisztina fotós pedig 1997. első lapszámaiba készített képeket, 2011 óta tördelőszerkesztője a lapnak.
Kihívás, alázat, szakmaszeretet – ezen fogalmak köré szerveződnek a válaszok arra a kérdésre, hogy mi tartotta őket ennyi ideig a pályán.
Fiatal útkeresőként kerültek ide. Saját számítógép, mobiltelefon nélkül dolgoztak eleinte, kézzel írott cikkek, papíron előhívott fényképek kerültek ki kezeik alól. (Akkor az újság szerkesztéséhez is egy számítógép állt rendelkezésre, azon osztozott mindenki!) Mai ésszel nem is tudják, hogyan is érték el akkor egymást, ha egy téma hirtelen beesett?!
Gyöngyit a véletlen sodorta a pályára
Somodi Gyöngyi gyógypedagógusnak készült, nem vették fel a Pető Intézetbe, a megyei újság kurzusa után Csete Ilona hívására csatlakozott az alakuló stábhoz. Úgy fogalmaz: számára ez mindig tanulási folyamatot is jelentett: kihívás volt minden feladat, aminek meg kellett felelni.
Hozzáállását jellemzi vallomása: – Sokszor nem is hittem el, hogy én itt vagyok ebben a csapatban, a cikkeim megjelennek az újságban, és olvassák az emberek – mondja. Az írás értéke számára abban áll, hogy adni tud vele. – Örömet, szomorúságot, tényeket, mindegy, mit, de adok, maradandót alkotok, közben rengeteg embert ismerek meg, akikkel sok esetben több mint munkakapcsolat alakult ki az évek alatt. És ez jó – vallja. – Szeretek írni! Amikor megírok egy-egy cikket, az olyan nekem, mint amikor a sportoló megnyer egy versenyt, vagy teljesíti a kitűzött távot, amire sokat készült. Felemel, ad egyfajta löketet, doppingol. Persze van, amikor „alkotói válságot” élek meg, de akkor is érzem, nem fog ez sokáig tartani, hagyom, hogy akkor ülepedjenek a dolgok – fogalmaz Gyöngyi.
Mindig is hajtotta a segíteni akarás
Az évek során gyakran a szociális témák találták meg, sok-sok sorsot ismert, követett és mutatott be.
– Mindig közel álltak a szívemhez azok a cikkek, amikkel egyfajta összefogásra hívtuk az orosháziakat. Pl. Sárika májátültetése, az oxigénhiánnyal született Norbika és családjának segítése, a nyitott gerinccel született Zsófika gyógyulásának támogatása. Ilyen estekben fogom fel igazán csak, hogy milyen ereje van a szavaknak. Sok esetben nyomon követem az interjúalanyaim utóéletét, de vannak, akik „elvesznek” a látókörömből, pedig szeretném tudni, mi lett velük.
Somodi Gyöngyi a helyi tévé elindulása óta ott is szerkesztő, írásai megjelennek az OrosCafén, és egyik ügyeletes szerkesztője is a hírportálnak. Rövid ideig egy vezető, majd lányai születése tartották távol az újságtól, de fiatal kora óta kötődik a helyi hírekhez.
Fotós Kriszti
Kecskeméti Krisztina Szűcs László fényképészmester tanítványa volt, majd az alkalmazott fotográfia szak megszerzése után, Kovács Erika, akkori szerkesztő révén került a laphoz. A kezdeti időszakra ő is jó szívvel emlékszik, még akkor is, ha nehéznek tartotta. Viszonylag gyorsan megtanult a fényképezőgéppel a kezében kiválni a tömegből. Hamar megszokták az orosháziak, és elfogadták jelenlétét. Az eseményeken inkább a pozitívumot szereti megmutatni. És ebben van a dilemma is: a fotós felelőssége.
– A fotósnak sok esetben egy képbe kell belesűríteni egy eseményt. Vajon ahogy én látom, az megfelel a valóságnak? Igaz, amit én csinálok?
– teszi fel a kérdést, és lássuk be, ez már filozófiai mélység, hiszen ugyanaz az esemény két embernek sem adja ugyanazt.
Kezdetben egy-egy lapszámhoz egy tekercs filmet használhatott el, egy helyszínen 5-6 kép készült. A digitális gépek megjelenése hozott nagyobb szabadságot: már lehetett kísérletezni, és a legjobb képet megtartani, nem mellesleg az utómunkákkal javítani rajtuk. Az OrosCafé elindulása pedig a kibontakozást hozta a galériák révén. Hat éve, hogy az újság tördelését is rá bízta Irimiás László ügyvezető-főszerkesztő.
Mi a motiváció?
– Ha el is telek a fotózással, és olyankor jobban szeretek tördelni, mégis: ha egy hétig nem fotózok, már hiányzik – nevet Kriszti, majd meglepetésemre hozzáteszi: ma már nem minden képet kattint el. Van, hogy csak vezetés közben „fejben fotóz”, azaz meglát egy képet, látja a képkivágást is, de ennyiben hagyja…
Gyöngyi és Kriszti is egyöntetűen fogalmaznak: a helyi médiásé egy olyan életforma, amelyben az ünnepnapok is munkanapok már évek óta, a kötetlen munkaidő pedig este 11-kor is tart. Családjaik „hozzánevelődtek” ehhez.
Olyan munkának tartják a mienket, amihez „mindenki ért”, de a többség nem lát bele, mennyi befektetett energia, idő, tudás árán olvashatják a híreket, nézhetik a fotókat az emberek. A dicsérettel is hasonlóképpen vannak: nagy plénum előtt nem szeretik kapni, van, hogy jön visszajelzés (ritkán), és az jólesik.
Végül még egy közös pont: mindketten gyűjtötték munkáikat, Kriszti a mai napig megőrzi minden fotóját. Sajátjuknak érzik, amit alkottak. „Csak nem fogok kidobni egy 1996-os fotót!” – mondja KK, mert tudja: azzal a város egy pillanatát őrzi.
