Fiatal kora ellenére már hosszú évek óta oktat néptáncra gyerekeket és felnőtteket, együttesei rendre sikerrel szerepelnek a különböző találkozókon, ő maga szintén eredményes, megjárta többek között a Fölszállott a páva színpadát, aranysarkantyús táncos. Emellett egy fiatalember, aki bár mintáit a néptánc világából meríti, nagyon is a jelenben él.
Határozott, erős és magabiztos: ezek jutottak eszembe először, amikor megláttam Móricz Bencét. De laza és vidám is a saját közegében. Ez közeg pedig éppen egy nagy, nevetgélő gyermekcsoportot jelentett, onnan hívtam félre, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Azt mondja, egész nyáron dolgozott, táborról táborra járt, mégsem látok rajta kimerültséget.
– Fel is töltődik ezekben az ember. Mikor belépek a terembe és ott vannak a gyerekek, még, ha nincs is kedvem dolgozni, ezt elfelejtem, ahogy elindul a munka. Olyankor visz minket a hév, van egy cél, ami lebeg a szemünk előtt. Táborok esetén ez mindig kihívás, hiszen rövid idő alatt kell megtanítanunk nekik olyan dolgokat, amiket normál esetben egy fél év, vagy akár egy év alatt sajátítanak el. Ehhez persze napi 4-5 órát dolgozunk, amiben a tánc mellett azért van játék is – részletezi, hogy tulajdonképpen miért is nem látszik rajta a fáradtság.
Ami viszont látszik, az a meggyőződés és az elhivatottság. Olyan szenvedéllyel beszél a munkájáról és a táncról is (sokszor a kettő ugyanaz), ami kevés embernek adatik. Talán a családi indíttatásnak is köszönhető mindez.
– Óvodában kezdtem néptáncolni. Édesanyám óvónő és mindig támogatott abban, hogy azt csináljam, amit szeretek és mivel látta, hogy ebben nagyon jól érzem magam, így ő is erre próbált terelni. Ráadásul a munkája kapcsán nálunk otthon is a mindennapok része volt és most is az a zene, így könnyebb is volt engem ehhez irányítgatni. Aztán általános iskolában sem maradt ez abba, jártam foglalkozásokra és Kurtucz Borbála, aki ott tanított minket, a motivációban, tehetségben alkalmasakat kiemelte és a városi együttesekben is adott nekik feladatokat.
Azt gondolhatnánk, hogy innen már egyenes út vezetett a jelenlegi hivatáshoz, de nem így volt. Bence két bátyja informatikával foglalkozó szakember, ezért az ő szeme előtt sem lebegett néptáncosi karrier egészen addig, amíg egy barátja a békéscsabai Bartók Béla Szakközépiskolába nem jelentkezett néptáncos szakra.
– Olyan ez, mintha cukrásznak jelentkezne valaki, csak éppen mi táncolunk délelőtt és nem sütünk – mondja nevetve. – Persze vannak szakmai mozgásos és nem mozgásos tantárgyak is, aztán délután a rendes humán és reál órák. Édesanyám pedig egyszer csak megkérdezte, hogy nem megyek-e oda én is a Dani barátom után, én meg igent mondtam.
Ne ideges, seprűarcú gyerekek legyenek a színpadon
Még oda járt, amikor a városi együttesekben pedagógiai célzattal különböző feladatokat kapott, mert lehetett rá építeni. Ahogy ő fogalmaz innentől kezdve beszippantotta ez a világ. Jött a békéscsabai Tabán Táncegyüttes, jöttek a saját maga által megálmodott koreográfiák, az újabb és újabb kihívások.
– Koreográfusnak születni kell, de azért sok mindent meg lehet tanulni is. Bennem mindkettő jelen van, úgy érzem, mert sok minden a koreografáláson belül nagyon jól veszek észre és ezt nem én mondom, hanem mások. Nagyon fontos, hogy lássa az ember, mit lehet az adott társasággal megvalósítani és mit nem. Ha én kitalálok valami nem nekik valót, amit aztán megpróbálok rájuk erőltetni, az biztos bukó. A magukénak kell érezniük, attól lesz hatása a színpadon. Emellett szükséges valamiféle mondanivaló. Nem kell, hogy sok legyen, elég egyetlen szó is, amit a néző a végén meg tud fogalmazni.
– Ekkor a gyereknek is sokkal könnyebb eltáncolni, mert nem az van, hogy ötöt csinálok ebből, tizenkettőt abból, hanem szól a zene és a saját kis koreográfiáját ahhoz tudja kötni. Innentől kezdve a táncolás is visszatér, mert nem koncentrál görcsösen, nem falfehér, seprűarcú gyerek van fent a színpadon, hanem élvezi, amit csinál.
Bence úgy érzi, hogy párjával fiatal korukhoz képest már sok mindent megéltek és, ha nem is tudatosan, de merítenek ezekből az élményekből, amik ilyenformán visszaköszönnek a koreográfiákban. Hiszen újat mondani vagy újat mutatni ebben a műfajban is rendkívül nehéz.
– Ahhoz, hogy bármit tudjunk alkotni, szükséges egy zene, ezért először mindig zenében kezdünk el gondolkodni. Hogyan kellene felépíteni, mit tegyünk bele, milyen elemekből áll az adott tájegység tánca. Mivel a lépések adottak, azokat legfeljebb sorrendileg lehet variálni, így kell valami plusz. Nekünk az ihlet sokszor például a kocsiban jön, mert ott van időnk beszélgetni egymással – néz nevetve mellette ülő párjára és tanító társára, Farkas Ágnesre.
Amihez mindig vissza lehet nyúlni, az a Kárpát-medence rendkívül gazdag tánchagyománya. Nem is tudna ezekből egyet kiválasztani, amire azt mondaná, hogy a kedvence, mindent örömmel táncol el a legényesektől a párosokig. Olyan óriási kincsnek tartja ezt, amit feltétlenül meg kell próbálni ráhagyományozni a fiatalokra. Ebben a munkában úgy véli, hogy a manapság olyan népszerű feldolgozások nem sokat segítenek.
– Hiába vannak nagyon jó más átiratok is, ha nem hallja őket senki, hiába van nagyon jó táncszínházi darab, ha nem hívjuk meg őket vagy, ha meghívjuk őket, nem nézzük meg. Nagyon jók ezek a törekvések, de csak ezektől nem válik népszerűvé a műfaj. A tévében a műsorokat olyan időpontban kellene vetíteni, amikor a célcsoport jó eséllyel megnézi. A gyerekeknek szólót például ne este, hanem mondjuk matinéban vagy ebéd után adják. Attól, mert valami bekerül a televízióba, önmagában nem lesz közkedvelt – hangsúlyozza Bence és gyorsan hozzáteszi, nem megszállott egyikük sem, de azt gondolja, hogy a néptánccal és a népzenével nagyon sok minden el lehet érni.
A gyerekkori élmények meghatározóak
– Ha a megfelelő kezekben van, és megfelelő következetességgel próbál a pedagógus a gyerekre nézni, mindegy, milyen korosztály. Nem kell arról szólnia mindennek. Amikor például bemelegítő játék van és nincsen párbeszéd, akkor mi is népzenei feldolgozásokat használunk, hogy ezzel is igyekezzünk közelíteni a népzenét, a néptáncot és a mostani gondolkodásmódot, ízlésvilágot. Elég a tanulásnál elővenni az adott zenét.
Ő sem hallgat mindig kalotaszegi legényest például, nem lovaskocsival jár és nem a kamrában köpüli a vajat, jegyzi meg viccesen, de olyan stabil értékrendet és mintákat kap ettől világtól, amire bármikor építhet és amit a gyerekeknek is szeretne átadni.
– Itt együtt kell dolgozni lányoknak és fiúknak, megtanulják, hogyan közeledjenek egymáshoz, hogyan segítsék, egészítsék ki egymást. Mint a Nap és a Hold, a férfi és a nő olyanok. A férfierő hiába van, ha nincsen mellette a női érzékenység.
Abban bízik, hogy ez a kettő összhangban lesz abban a koreográfiában is, ami már körvonalazódik a fejükben. Dramaturgiában szeretnének elrugaszkodni az autentikus világtól, nem feltétlenül vidám és pozitív kicsengésű előadásban gondolkoznak, kicsit már táncszínház irányába eltolódva. De addig még, mint mondja sok csapatnyi táborozó gyermeket, valamint városi iskolást és óvodást tanítanak meg a néptánc alapjaira.
