- hirdetés -

Tősgyökeres orosházi, pályáját óvónőként kezdte és igazgatóként fejezte be. Az evangélikus iskola sokak szerint neki köszönheti, hogy túlélte a kezdeti időszakot és mintaintézménnyé vált. Állítása szerint azon szerencsés emberek közé tartozik, akiket mindig a hitük vezet, így a nehézségek sosem tűnnek leküzdhetetlennek.

Utoljára akkor találkoztam vele, amikor még igazgató volt. Egy ballagási ünnepség előtt várakoztunk, nagy jövés-menéssel tanárok, diákok, szülők kavarogtak az evangélikus iskola dísztermében. Aztán megérkezett Ilike néni. És apró termete ellenére mindenki ráfigyelt. Nem kellett hangosan szólnia.

Már akkor is azt gondoltam, nagy erő van benne, olyasféle, ami meggyőződésből fakad, amit nem lehet megtanulni. Mostani beszélgetésünk után pedig igazolva érzem akkori benyomásimat és kicsit azt a mondást is, miszerint az ember hite hegyeket képes megmozgatni.
– Nagyon meg kellett érte küzdeni. Azért is, hogy legyen és azért is, hogy talpon maradjon – emlékszik vissza az evangélikus iskola 1992-es újraindítására. – Ez egy nagyon különleges indulás volt, mert önkormányzati iskola volt 4 évig még, miután beindultak az egyházi osztályok és engem odatettek igazgatónak.

Az emberek nem tudták, mi az, hogy egyházi iskola

Az egyház tette oda. Ami ismeretlenül is ellenérzést szült iránta az akkori pedagógusokban és az iskolaközösségben. Egy egész nyáron át foglalkoztatta a közvéleményt és a médiát is a történet, mivel sokak számára úgy tűnt, az egyház ráerőltette akaratát az iskolára.
– Nem azok a körülmények voltak akkor, mint most. Az emberek tudata is másmilyen volt. A kollégáim, akik nem szerették volna, hogy én menjek oda igazgatónak, ők sem tudták, mi az, hogy egyházi iskola. Nem ellenem, meg a személyem ellen voltak, itt szó sem volt erről, de úgy indítani egyházi iskolát Orosházán, hogy mindent kiüríteni és akkor csak azok jönnek oda, akik ezt óhajtják, az még borzasztóbb ellenállást váltott volna ki – meséli és látszik, hogy ennyi év távlatából is felzaklatják az emlékek.

A nehézségek ellenére is felemelő időszakként élte meg a kezdeti időszakot Jantos Istvánné (Fotó: Melega Krisztián)
A nehézségek ellenére is felemelő időszakként élte meg a kezdetet Jantos Istvánné (Fotó: Melega Krisztián)

Nem volt pedagógiai program, nem volt tanterv, nem volt tanmenet és elegendő tanár sem. Tizenöt ember elment az iskolából, folyamatos támadások között indult az első tanév.
– Pintér János esperes úr telefonált egyik nap, „Ilike készüljön, mert megy magához a Magyar Rádió riportot készíteni”. Meg is érkezett Lantos Gabriella, leültük így, mint most önnel, ugyanerre a sarokülőre és megkérdezte: hogyan akarok én évet kezdeni úgy, hogy velem nem akarnak együtt dolgozni a kollégák.

„Elhívás volt, ebben biztos vagyok”

Mindezek ellenére azt mondja, felemelő időszak volt. Ő, mint keresztény ember, úgy élte meg azokat az éveket, hogy ha nem lett volna hívő, biztosan megtér, mert olyan csodák vették körül.
– Úgy hívjuk, hogy elhívás. Kint voltam Szenttornyán, akkor mint igazgatóhelyettes dolgoztam ott és szedtem össze az udvaron a hittanosokat nagy boldogan, mert akkor már lehetett, jött az esperes úr órát tartani. Hűvös, borongós őszi idő volt és mondta, hogy vegyek fel valamit a hátamra, mert kint szeretne valamit mondani nekem. Elkezdte, hogy visszakapta a 2-es iskolát az egyház, új igazgató kellene és rám gondolt. Hát, meglódult velem a világ, látom magam előtt még most is, hogy forgott velem az egész látóhatár. Éreztem, hogy elhívás, de még az ember szólt belőlem és gondolkodási időt kértem. Hazamentem, elmondtam a férjemnek és nagyon szíven ütött, amit mondott: „Te ezen gondolkozol? Hát ki csinálja meg?”

Azt mondja, bebizonyította számára a Jóisten, hogy akkor is lehet, ha a tantestület nem akarja. Miután igent mondott, nem volt benne sem félelem, sem bizonytalanság; ez a feladat. Elmentek tizenöten, majd jönnek helyettük. És jöttek.
– Mindenkihez elmentem egyenként meglátogatni, leültünk és elmondtam, hogy én nem akarok rosszat, próbáljuk meg. Szépen, türelemmel. Még egy-két évig távoztak és utána jöttek azok, akik akarták.

Ahhoz, hogy az egykori 2-es számú általános iskolát szellemiségében is egyházinak lehessen nevezni, nem volt elég egy-két év, abba Ilike néni elmondása szerint beletelt 15 esztendő.
– Egyik könnyes nap a másik után jött, de soha nem a kétségbeeséstől sírtunk. Fantasztikus időszak volt! – meséli bepárosodott szemmel.

– Ezt tartja élete fő művének?

– Ezt. Az iskolateremtés egy felülírhatatlan dolog, egy kivételezettként kapott, csodálatos feladat, ami az Úristentől jött, nem lehet hasonlítani semmihez. Bár korántsem vagyok már olyan erős, mint akkor voltam, de újra megtenném, ha szükség lenne rá.

Az elhívás már felnőttként találta meg, az elhivatottság azonban sokkal korábban. Mindig is pedagógus szeretett volna lenni. Igaz, akkoriban ez sem volt olyan egyszerű.
– Orosz-német szakra jelentkeztem, de a klerikális múltam miatt nem volt jó a káderlapom. Tudomásomra hozták, hogy ilyen keresztény háttérrel ne is ábrándozzak arról, hogy pedagógus legyek. Azt mondták, legfeljebb a legkisebbek között nem ronthatok el olyan nagyon sok mindent, így felvettek Szarvasra.

Miután elvégezte, hat évig óvónőként dolgozott, eközben keresték meg, hogy szükség lenne ének szakos tanárra a külterületen. Így került a szegedi főiskolára, majd kezdett el Szentetornyán és Rákóczitelepen éneket tanítani.
– Telepen volt pályafutásom egyetlen saját osztálya, őket nagyon szerettem, olyan hozzám tartozók voltak, jöttek palacsintát sütni, mentünk kirándulni, sokat bohóckodtunk, de nem ezt szánta nekem a Jóisten.

53 évesen újra beült az iskolapadba (Fotó: Melega Krisztián)
53 évesen újra beült az iskolapadba (Fotó: Melega Krisztián)

Hanem az újabb tanulást. 53 évesen iratkozott be a Debreceni Egyetem pedagógia szakára, igazgató ugyanis nem lehetett főiskolai végzettséggel.
– Bemutatkoztam ott a csoportban az első konzultációkor, mondtam, hogy nekem öt unokám van és megtapsoltak. De nagyon nehéz volt visszaülni az iskolapadba ennyi év után, éjszakákat tanultam. Akkor születtek az unokák, egyik a másik után és szerettem volna jobb nagymama lenni, többet adni magamból, de nem volt rá elég idő – meséli kicsit sajnálkozva.

Ezt azonban csak a szeretet mondatja vele, nagymamaként sincs mit szégyellnie, azóta megnőtt unokái a mai napig rendszeresen járnak hozzá. Az időközben előkerült fotókon egy kiegyensúlyozott, boldog család mosolyog. És most már Ilike néni is megszokta, hogy nyugdíjas.
– Egy évig nagyon szenvedtem, nem találtam a helyemet, beteg is voltam, de hála Istennek elmúlt és már látom ennek az időszaknak a szépségét is. Jól megvagyunk a férjemmel, ő a vásárlós, én a főzős, most már róla gondoskodom – teszi hozzá nevetve.

Szakmai dolgokban már nem vesz részt és nem is szívesen tenné. Az egészsége miatt rászokott a kerékpározásra, 20 kilométert tesz meg mindennap és soha nem hagyja ki, hogy megálljon a szentetornyai iskolaépület előtt. Mert mielőtt szigorú igazgatónő lett belőle, ott töltötte élete egyik legszebb időszakát. Fiatal, tettre kész, mókára mindig kapható pedagógusként.

Ha a továbbiakban is értesülni szeretne a témában,
akkor lájkolja az OrosCafé Facebook-oldalát.