A Vörösmarty iskolában pedagógus több mint három évtizede, ezalatt több száz orosházi gyermeket tanított meg írni, olvasni. Önkéntesként dolgozik régi tanítványaival együtt a Máltai Játszótéren. Vallja, az elmúlt 12 évben, mióta a drámapedagógiával megismerkedett és alkalmazza az oktatásban is, ő maga is sokat változott: nyitottabb lett, sokat tanult a diákjaitól.
Edit néni – ahogy a gyerekek szólítják – elsősorban humán tantárgyakat tanított, amikor 12 évvel ezelőtt megismerkedett a drámapedagógiával, egy képzés keretében. Azóta a Vörösmarty iskola alsós és felsős színjátszói tartoznak hozzá, általában összesen közel száz gyermek. Móricz Józsefné kereste meg őt, mint olyan utódát az iskolában, aki a színjátszást tovább vihetné. Jól ráérzett, bár fiatalabb kollégája eleinte idegenkedett a dologtól.
– Sosem gondoltam, hogy ennyire jól érzem majd magam benne – meséli Farkas Attiláné – bár az is igaz, hogy a mai napig nem jellemző, hogy én előadjak valamit. A játékokban benne vagyok, nagyon közvetlen kapcsolat alakul ki a színjátszóim és köztem.
Rendszeresen ő felel az iskola alkalmi műsoraiért, ezen kívül a foglalkozásokon játszanak. A drámajátékot pedig a tanórákra is bevitte, sok területen alkalmazza. Voltak évfolyamai, amikor a szülőknek azért kellett nyílt órát tartani, mert a gyerekek azzal mentek haza, hogy az órán ők csak játszanak. Félő volt, hogy a szülők nem értik, hogyan fognak megtanulni írni, olvasni, ha nem TANULNAK, csak játszanak. Így érzékelték a gyerekek. Az első időkben bemutató foglalkozásokat tartott a kollégáknak is, hogy a módszert megismerjék. Úgy véli, mára egyre inkább értéke van a drámapedagógiának. Bizonyos tantárgyak esetében igen hatékonyan alkalmazzák.
Az improvizáció irányába öt éve indultak el a csoportokkal, versenyekre is mentek, ahol sikerrel szerepeltek. Így erősödött ez az irány. Aztán három éve a Máltai Játszótéren kötöttek ki, miután az első generációs színjátszók már kinőtték az általános iskolát. Így alakult ki a hely, ahol önkéntesség keretében nemcsak az ebben gyakorlott csoporttagok, de külsős gyerekek, olykor felnőttek is bekapcsolódnak az improvizációba.
– Az improvizáció önfeledt játékot, feloldódást jelent, ugyanakkor fejleszti a gyermek problémamegoldó készségét – fogalmaz Farkas Attiláné.
– Nem színészeket nevelünk, hanem olyan embereket, akik nem ijednek a váratlan helyzetektől. Gondolkodnak, és megoldást keresnek. Remek személyiségfejlesztő lehetőség, akárcsak az iskolai színjátszás. Gyakran elég zárkózott, halk szavú gyerekek az évek alatt kinyílnak, határozottabbak lesznek.
A Máltain való játékos péntek délutánokon is láthatja, aki betér: a foglalkozásokat komoly felkészülés előzi meg: Farkas Attiláné ezzel nem játszik. Mint ahogy a gyerekek sem azzal, hogy komolyan vegyék a játékot: – Jellemzően betartják a szabályokat, nem kell fegyelmezni, még amikor sok a külsős, akkor sem – mondja. – Hamar rájönnek, hogy csak így működik, ezért nekem sem kell a kemény irányító szerepébe lépnem, önmagát tartja szabályos keretek között a jó játék.
Ha az eredményeket összegezzük: gyermekszínjátszó versenyeken való sikerekről, a pályán való továbbtanuló diákokról számolhatunk be. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium dráma tagozatán majd minden évfolyamon van évek óta egy-egy vörösmartys diák. Volt már közös filmforgatásuk a Táncsics Stúdióval, és hamarosan újabb projektbe kezdenek, de hogy mibe, az még titok.
