1993-ban besétált a laktanyába, hogy tűzoltó szeretne lenni. Felvették, és azóta is ott dolgozik. Tapasztalatlan volt, amikor először beült a tűzoltóautóba, de azonnal helyt állt. Most ő az orosházi tűzoltók parancsnoka.
Az elmúlt napokban két tűzoltósági eseményen is részt vehettem. A Tűzoltó bál igazi kikapcsolódás volt, a Kihívás napján azonban már dolgoztam, újságíróként. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindkettő megszervezésében, lebonyolításában aktívan részt vett az orosházi tűzoltók parancsnoka, Bajkán György alezredes, akit – ezért is – a Hét emberének választottunk a szerkesztőségben.
Meg nem tudom mondani, mióta ismerem Gyuszit. Először talán valamelyik civil szervezet által rendezett eseményen futottunk össze, hiszen amellett, hogy aktív tűzoltó, elkötelezett lokálpatrióta is. Nem bírja ki, hogy ne csináljon valamit a közösségért. Tagja a Történelmi Gellértegyházáért Alapítványnak, és egyik vezetője a Dózsa Vadásztársaságnak. De most nem a civil élete, hanem a hivatása miatt beszélgettem vele.
Próbából besétált a laktanyába, azóta ott dolgozik
Miután 1993-ban leszerelt a seregből, a Petőfi TSZ-ben kapott állást, de nem maradt sokáig. Olyan munkahelyet akart, ami hivatást ad, biztosítja a megélhetést, megalapozhatja vele az egész életét, és biztos nyugdíjra is számíthat. Így tett egy próbát a tűzoltóknál.
– Előtte soha nem gondolkodtam azon, mit is csinálnak a tűzoltók. Annyit tudtam, hogy tüzet oltanak és nagy piros autókkal mennek szirénázva a városon keresztül – mondja nevetve. – Aztán 1993 október elején besétáltam a laktanyába, és azt mondtam, tűzoltó szeretnék lenni. Elmondták mik a feltételek, és hogy majd szólnak, ha lesz felvétel. Nem kellett sokat várni, egy héttel később már jött is a levél, hogy menjek be. Orvosi vizsgálat, felvételi és két héttel később, november 1-jén már tűzoltó is voltam – sorolja gyors egymás utánban.
Abban az időben nagyon másként működött a tűzoltóság. Majdhogynem tűzoltó dinasztiák szolgáltak, a nagyapa, és az apa után a fiú is felszerelt, megvolt a családból az ismeret és a tradíció.
– Nekem semmilyen kapcsolatom nem volt a tűzoltósággal, csupán szerencsét próbáltam, és bejött. A felvételi az volt, hogy az akkori parancsnok, Kiss József alezredes beültette a kilenc jelentkezőt a tanterembe, és elkezdte mondani:
itt halottak vannak, balesethez kell menni, folyik a vér, fel kell mászni a tetőre, be kell menni az égő házba.
Három fiú fel is állt és kiment a teremből. Maradtunk hatan, ebből hárman lettünk alkalmasak – meséli.
A felszerelés után napi 8 órát volt a laktanyában. Még nem vonult, az alapokat tanulta, de három héttel később már be is osztották 24 órás szolgálatra. Tapasztalatlan volt, amikor először beült a tűzoltóautóba, de azonnal helyt állt. Tehetségét és elhivatottságát gyorsan felismerték. Az eseteknél, az idősebb tűzoltóktól tanulta a szakma mesterfogásait, és eltelt több mint fél év, mire beíratták egy központi alaptanfolyamra.
Azt mondja, jó visszaidézni azokat az időket. Sok fiatal volt a B csoportban, ahol szolgált, összetartottak, együtt jártak szórakozni, barátok lettek.
– Ha nem voltunk szolgálatban, vagy másnap nem kellett menni, szinte minden csütörtökön Szénáson voltunk diszkóban és állandóak voltak a közös szalonnasütések is. A barátság azóta is megvan, bár akik leszereltek, azokkal ritkán találkozom, de ilyen az élet.
Tűzoltóautóból az irodába, majd vissza
A vonulásoknál mindig az első sorban dolgozott, állandóan többet, jobbat akart beosztott tűzoltóként is. Majd elkezdte képezni magát, iskolába járt, és egyre feljebb jutott. Előbb a tűzoltó szakmunkásképzőt végezte el, majd főiskolai diplomát is szerzett tűzvédelmi szakirányon.
Ekkor már szolgálat parancsnokként tevékenykedett, ami a vonulós tűzoltók által elérhető legmagasabb poszt. De jött egy lehetőség, és szögre akasztotta a bevetési ruhát. 2003-2007 között megbízott tűzoltási-műszaki mentési osztályvezető volt Orosházán, ami egyben szakmai vonalon parancsnok-helyettesi posztot is jelentett Csongrádi Pál alezredes, parancsnok mellett. 2007-ben viszont mégis visszaült a tűzoltóautóba.
– Ezt hozta az élet, de nem éltem meg visszalépésnek. Mindig is szerettem vonulni, igazából most is hiányzik – mondja. Ez utóbbit én is tanúsíthatom: ha a városban komolyabb tűz van, szinte mindig kint látom. De nem csak azért megy a helyszínre, mert kötelező, hanem mert “viszi a tűzoltó vére”.
Az élet viszont nagy rendező. 2010-ben – immár harmadik parancsnoka – Hajdú Péter alezredes felkérte, vállalja el újra mellette a korábban betöltött helyettesi posztot. Igent mondott és itt dolgozott egészen 2012-ig.
– Ekkor jött egy újabb nagy váltás, államosították a tűzoltóságot, a katasztrófavédelem alá kerültünk. Ezzel egy időben az akkori orosházi parancsnok, Süli Zsolt alezredes más beosztást kapott, és a megyei igazgató, Takács Árpád ezredes (jelenleg dandártábornok. A szerk). felajánlotta, hogy legyek én a parancsnok. Azonnal igent mondtam, azóta irányítom az itteni tűzoltóságot.
Amikor a bajtársat kell kiemelni a roncsból
Amikor tűzoltókkal beszélgetek, és oda kerül a szó, szinte mindegyik emlékszik a legelső éles vonulására, fel tudják idézni, mi is történt azon a számukra emlékezetes napon. Mikor felteszem az erre vonatkozó kérdést Gyuszinak, azonnal rávágja, ő nem emlékszik erre. Adódott a kérdés, ez hogyan lehet?
– Nagyon sok vonulásom volt az évek alatt, valahogy ez elmosódott. Amúgy szerencsés embernek érzem magam, engem nem ráznak meg a súlyos esetek. De ezzel nincs mindenki így. A tűzoltók is emberek, bármennyire is hősként látnak minket, mi is érzünk, vannak rosszabb napjaink és egy súlyosabb eset megmarad. Bennem nem maradt meg a halottak látványa, a kiabáló sérültek és a baleseteknél jellemző véres helyszínek rémképe. Pedig valahogy úgy alakult, hogy a városban történt legkomolyabb eseteknél mindig szolgálatban voltam. Ott voltam, amikor a Ladacrosson lezuhant a helikopter, vagy amikor Szentetornyán három pici gyerek égett bent egy házban. Megráz és felkavar, persze, ember vagyok és családapa, de nem álmodok velük. Ilyen alkat vagyok, lehet, ez egyfajta adottság. Talán emiatt is inkább én álltam oda, ha ki kellett venni egy halottat, vagy súlyos sérültet, nem terheltem vele azokat a kollégákat, akikben ez mélyebb nyomot hagy. Persze ők is elvégzik ezt a munkát, ha a szükség úgy hozza. De a tűzoltóknál mindennél előrébb van a bajtársiasság, a csapatért, a társunkért bármit megteszünk. Én így segítettem őket, máshol pedig visszakaptam tőlük, ha úgy adódott.
Nem ráz le, faggatom, nem hiszem el, hogy 22 évnyi tűzoltóskodás alatt nem volt olyan eset, ami ne égett volna bele a tudatába. Arca kissé elkomorodik, és egy esetet csak említ. Ő is szolgálatban volt, amikor egyik bajtársa, Viszkok János autóbalesetet szenvedett, és a helyszínen meghalt. Amikor ideér a történettel, az addigi mosolygós, lendületes beszéd elhalkul.
– Az nagyon szar volt, de ezen is túl vagyunk – bukik ki belőle az őszinte mondat, és megcsillan a szeme sarkában egy könnycsepp.
Látom rajta, hogy visszarepül gondolatban 16 évet ehhez a tragédiához. Hagyom egy picit az emlékeiben elrévedni, nem kérdezek. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik az arcáról a szomorúság, a következő pillanatban már arról beszél, hogy Jancsi mennyire szeretett focizni, és hogy emlékére már a következő évben emléktornát szerveztek, amit azóta is rendszeresen megtartanak.
Gyertek tűzoltónak, ez az igazi kihívás
A szertárban, a tűzoltó autók mellett ülve beszélgettünk. A napi rutin közben jöttek mentek a szolgálatban lévő tűzoltók, mindenki jókedvűen köszön nekünk, van aki egy egy poént is elejt, látván, hogy a parancsnokot faggatja az újságíró.
A humor fontos dolog, alapfeltétel a tűzoltóknál, másként nem lehetne elviselni azt a nyomást és feszültséget, ami egy szolgálat alatt rajtuk van. Gyuszi mindig beleáll a poénokba, igazán jó kedélyű ember, szereti és érti is a humort. Az állomány – talán ezért is – tiszteli, felnéz rá, hiszen közülük való. Óriási tapasztalata van, kiváló vezető és igazi csapatember.
Amikor azt kérdezem, hogy miben változott a tűzoltók élete 1993 óta, azonnal rávágja, hogy szinte mindenben.
– Más alapokon nyugszik a mai rendszer. Sokkal inkább a lakosság széleskörű védelme van szem előtt. Már nem csak a tüzet oltjuk és a balesetekhez vonulunk ki. Egy tűzoltónak, és a kataszatrófavédelemnél dolgozónak sokkal több mindent kell tudnia, ellátnia, mint akár néhány évvel ezelőtt. Régen egy tűzhöz kivonultunk, eloltottuk és visszajöttünk. Ma már azzal is foglalkozni kell, hogy a környéken lakókra milyen hatással van egy tűzeset, el kell-e őket helyezni, van-e hol lakniuk az érintetteknek. Ezt nem mi oldjuk meg, de részt veszünk a helyzet kezelésében. Emellett az iparbiztonság is nagyon fontos szakterület, főleg igaz ez Orosházára, ahol a működési területünkön 9 olyan üzem van, amely valamelyik veszélyességi kategóriába tartozik. Itt is van bőven dolgunk, sok a bejárás és a gyakorlat, ennek szervezése pedig komoly munka. Alapvetően más a szemlélet a rendszerben, összetettebb, komolyabb, sokszor nehezebb is lett. Ennek ellenére azt mondom a fiataloknak: jöjjenek tűzoltónak, mert kihívásokkal teli, de csodás hivatás az enyém – sorolja Bajkán György.
