Egy munkamániás, de mindig mosolygó férfi, akinek keze munkáját mindenki az utcára viszi a fején.
Krisztián kötélnek állt: írhatok róla, mint vállalkozóról. Nem jó szó, ő nem elsősorban vállalkozóként érdekes, és egyébként sem ő állt kötélnek, hanem a felesége, Barbi, aki aztán rávette, hogy igent mondjon. Ahogy a fodrászüzletben a tálat, ecsetet, hajsütő vasat a keze alá adja, úgy teszi most ezeket a lehetőségeket is férje elé, hogy segítse munkáját.
Szóval írhatok Krisztiánról, mint egy olyan fodrászról, aki munkája iránt oly mértékben elkötelezett, ami a megszállottság határát súrolja. Írhatok, mert van apropója: országos szakmai lap hozott le róla egy interjút, és összeállítást a legújabb kollekciójáról. Már korábban bemutattam volna a helyi médiában is, de az elmúlt közel négy évben, mióta hozzá járok, nemet mondott, én pedig tiszteletben tartottam kérését. De most Barbival szövetkeztünk!
A külsőre extravagáns Berecz Krisztián a hétköznapokban is hobbijának, a munkájának él. Az IKON magazinban úgy fogalmaznak, hihetetlen szakmai alázat, rengeteg kemény munka, precizitás és kreativitás jellemzi. Aki pedig hozzá jár, az tudja, reggeltől estig talpon van, és – látszólag – nincs rossz napja. Persze a vendégek szemszögéből nem is lehet. Vágni szeret nagyon, amiben pedig szinte művészi magasságokba lendül, az a tűzés. A kontyok világa olyan lehetőségeket jelent számára, amelyben „el tud merülni” – ahogy fogalmaz.
Lassan 13 éve, hogy csattog az olló a kezében
– A szakmai alapokat és annak szeretetét Fekete Tibor mesterfodrásznak köszönhetem, az alázatot és precizitást Cseh István mesterfodrásznak. De már tizenévesen tudtam: olyan szakmám lesz, amiben folyamatosan meg tudok újulni, és a környezetemnek pozitív élményeket tudok adni – fogalmaz a fodrász. – A fodrászatban azonnali a visszajelzés, és szeretem az emberek közelségét is.
(klikk a képre)
Pedig veszélyes pálya, aminek nyomán a pokolban, de a mennyben is érezhetjük magunkat – jó sokáig, amíg ki nem nő az új hajunk. Abban sokan egyetértünk, érdekes élmény, ahogy sorsközösséget érzünk számunkra idegen emberekkel, amikor összefutunk az utcán: rajtunk van egy ember kézjegye. Mert felismerhető, közben megvan az a biztonságérzet, hogy sosem ugyanaz a szín és fazon köszön vissza. Ahogy ő fogalmaz: kutyulja a festéket, sosem tisztán viszi fel. Így nem teljesíti az olyan kéréseket, mint „olyan legyen, mint XY-é”. Nincs klónozás, folyamatos kísérletezés van. A „most milyen leszel?” kérdésre gyakran hangzik el üzletében, hogy „amilyet te mondasz!”. Bizalom kell ehhez, és önbizalom. Mert szakmájában sok minden tanulható, egy biztosan nem: megérezni, hogy mi áll jól valakinek, milyen irányba lehet elvinni, kimozdítani.
Krisztián izgalommal indul a képzésekre, de versenyeken is megfordul, manapság csak felkészítői oldalon. Tanítványaitól (egy időben mindig csak egy!) sosem sajnálja az időt, és csak a maximumot fogadja el. (Ebben a tanévben országos versenyről második helyezést hoztak el.) A fizikai terhelést állandó és kemény edzésekkel védi ki, fegyelmezetten él. Mi a gyengéje? Talán az autó, a nevetés a barátokkal, a kutya és a sor elején persze felesége, akivel együtt szórnak ki évi 120 flakon hajlakkot (és használnak el 4-5 hajszárítót és 2 hajvasalót) ahhoz, hogy a nagyvárosok hangulata a hajviseletben is feltűnjön a város utcáin.
Néhány rövid fürtnyi kérdés és válasz
– Mit jelent az, hogy új kollekciód?
– Minden évszakban készítek 2-3 frizurát, ami a fantáziám alapján születik. A legutóbbi került ebbe a szakmai lapba. Barbi, a barátok, vállalkozó szellemű és megfelelő hajjal bíró kliensek a modellek, akik tudnak azonosulni a fotóval.
– Mennyi kompromisszumot kötsz meg a vendég kéréseinél?
– Ha a haj roncsolásával jár, akkor nemet is mondok, de minden egyéb kérés esetén megtalálom azt a középutat, amit mindketten elfogadunk. Olyat nem csináltam még, amivel nem szívesen találkoznék az utcán.
– Mi bosszant a munkádban?
– Mindenki siet, ez idegesít. Annak örülnék, ha belépnének az ajtón, és kikapcsolnák az órát.
Azt vallom, inkább azért hagyjanak itt, mert várni kellett, vagy nem bírták kivárni, míg bejutnak, minthogy azt mondják, összecsaptam.
– Mi a hibád?
– Szakmailag sosem vagyok megelégedve magammal, ha ezt lehet hibának mondani. Mindig azt nézem, mit lehetne másképp legközelebb. De ezt a hibámat nem is akarom elhagyni. Elképzelhetetlen, hogy ne lássak benne hibát!
– Emberileg?
– Nagyon sok kapcsolatom ráment a szakmámra. Baráti, mert nem tudok szombati születésnapi bográcsozáson megjelenni, vagy családi, miután nem vagyok ott a karácsonyi vacsorán, mert dolgozom…
– Hová vezet ez? Nem félsz, hogy egyszer megunod? Mit fogsz tenni akkor?
– Ha egy reggel úgy jönnék be, hogy nincs kedvem dolgozni, és ilyen még nem volt, akkor várnék még egy napot, de harmadik nap már nem itt kezdenék. Érdekel a fotózás, a testformálás, de egyelőre, amikor mérlegelek, magasan a fodrászat kerül ki győztesen, ez az, ami naponta tölt el jó érzéssel.
A fodrászüzletből való távozáskor még szól az aktuális vendég, írjam bele, hogy több száz kilométerről is jönnek Krisztiánhoz egy frizuráért a vendégek. Beleírtam, mert tudom, hogy igaz.
