Kovács Sándor, az önzetlen fafaragó a Hét embere

Nem csak magának, hanem a közösségnek is alkot. Kovács Sándor – művésznevén Kalus – a városnak adományozta egyik szobrát, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.

A 34 éves Kovács Sándor végtelenül szerény, halk szavú ember, aki nem is értette, miért olyan fontos írni arról, hogy az ő szobra áll a körforgalomban a Vásárhelyi úton. Végül meggyőztem, hogy beszélgessünk, hiszen olyat adott a városnak, amit azóta is csodálnak az emberek.

Azt mondja, már gyermekkorában is szeretett a fával dolgozni, ez kötötte le igazán a figyelmét. 18 évesen kezdett aktívabban foglalkozni a fafaragással, majd 20 éves korában meghívták az első nemzetközi művésztelepre, azóta évente 7-8 meghívót kap az ország különböző pontjaira.

Kovács Sándor az Orosházi Virágokkal (Fotó: Melega Krisztián)

Kovács Sándor az Orosházi Virágokkal (Fotó: Melega Krisztián)

A művészkörökben Kalus becenévre hallgató alkotó nehezen mond nemet egy-egy felkérésre, bár saját bevallása szerint is sokszor túlvállalja magát. A faragás a lételeme, szeret hasonszőrű emberek között lenni, ezért is tagja a 180 művészt tömörítő Kötegyán Baráti Kör és Egyesületnek.
– Ott nem számít, hogy ki honnan jött, milyen nemzetiségű, milyen zenét szeret. Összejövünk, alkotunk, dolgozunk azért, hogy a saját magunk öröme meglegyen és másokat is boldoggá tegyünk az alkotásokkal – mondja Sándor.

De nem csak farag, tanítja is a mesterséget, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, de ő is folyamatosan fejleszti tudását. Párja erdélyi lány, így sokat járnak Erdélyben, ahol az öreg mesterektől lesi el a fogásokat, stílusokat. Szeretné, ha Orosházán is megismernék a gyerekek a fafaragást, tervezi is, hogy idővel tanítani fog.

Tűzoltóként életeket ment, majd szolgálatból hazaérve a hobbijának él: szobrokat farag. Azt mondja, nem lehet teljesen elválasztani egymástól a két hivatást. Van, hogy egy húzósabb szolgálat után otthon leül és elgondolkodik azon, ő is járhatott volna úgy, ahogy az az ember vagy család, akin aznap segített. A két munka szerinte olyan, mint a tűz és víz. A tűzoltóknál csapatban dolgozik, ott egymásra vannak utalva a bajtársakkal. A faragás viszont magányos, a műhelyben csak ő van a fával, ami a keze alatt életre kel.

Az ország számos pontján és Erdélyben is állnak már alkotásai. Kopjafák, szobrok, Székelykapuk, emlékpadok, útjelző táblák. Felsorolni is nehéz, mi mindent faragott már ki. Egyszer egy baráti beszélgetés után gondolkodott el azon, hogy saját szülővárosában egyetlen alkotása sincs. Akkor döntötte el, csinál egyet és nekiadja a városnak.
– Orosházán születtem, itt nőttem fel, itt élek. A szívem Orosházáért dobog, ezért lett Orosházi Virágok a címe. Szeretem a virágokat. Egy nemrégiben elhunyt jóbarátom mondta: a barátság olyan, mint a virág. A szeretettől növekszik. Azt hiszem, ma igazán fontosak ezek a gondolatok, nagy szükség van a barátságra és a szeretetre. Én már az elején tudtam, hogy ezért semmilyen juttatást nem fogok elfogadni. Az ember úgy próbáljon értéket teremteni hogy ne várjon érte ellenértéket.


Az OrosCafé további használatához el kell fogadnod a cookie-k használatát. További információ

A cookie-beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül böngészel tovább az oldalunkon, vagy az "Elfogadás" gombra kattintasz, azzal elfogadot a cookie-k használatát.

Bezárás