Makuláné Gulicska Valéria történelemtanár gondolatai az 1848-as szabadságharcról.
Kazinczy utca, Rákóczi út, Március 15. tér, Táncsics Mihály Általános Iskola, Kossuth Lajos Gimnázium, Táncsics Mihály Gimnázium és Szakközépiskola …
Életemet a kezdetektől kíséri a történelem, pedig most csupán lakóhelyeim, iskoláim nevének töredékét soroltam fel.
Dózsa, Kossuth és Táncsics városában, Cegléden születtem. Szobraikat, emlékhelyeiket naponta láthattam, sokat hallottam életükről, tetteikről. Nemzeti ünnepeinken büszkén álltunk az erkély előtt, amelyről Kossuth 1848 őszén megindító toborzó beszédét mondta el a város lakóinak: „Hozzád jövék el, derék magyar nép, elárvult hazám reménye, vára, oszlopa.” Mentek is több ezren seregébe, mint egykor Dózsa vagy Rákóczi felhívására.
Láttam a múzeumban Kossuth képeit, dolgozószobájának bútorait, a százfős városi küldöttség tablóját, akik országgyűlési képviselőnek kérték fel Turinban (Torino) az idős politikust. Naponta jártam a téren, ahol 1876-77-ben Táncsics árulta kis könyvecskéit.
Számtalan emlék, hosszan sorolhatnám, nagyszerű tanáraim és szüleim elbeszélései idéződnek fel bennem kitörölhetetlenül. Édesanyámtól tanultam, hogy minden március 15-én kokárdát tegyek a kabátomra, emlékezzek, virágot vigyek az emlékhelyekre. Szerencsésnek érzem magam, mert hivatásom ma is az iskolához köt, a „Táncsics”-hoz. Gyermekként, diákként lelkesen ünnepeltünk, és tanítványainkkal ma is minden évben részt veszünk a városi ünnepségen. Előtte Táncsics szobránál virággal emlékezünk iskolánk névadójára.
Sokszor állok értetlenül azokkal szemben, akik nem öltenek ünneplő ruhát, nem tesznek kokárdát. Nem érünk rá – mondják, vagy: elég a kokárda is.
Szerintem nem. Én a kokárdát is magam készítem, sőt őrzöm éveken át, hogy ezen a napon elővehessem, lelkemet is ünneplőbe öltöztethessem. Esténként szívesen nézem meg újra és újra a dicső napok emlékét idéző nagyszerű magyar filmeket: A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot, a Kárpáthy Zoltánt, vagy nézem a televízióban közvetített ünnepi műsorokat.
Nekünk felnőtteknek óriási feladatunk van, tovább kell adnunk ezeket az érzéseket, hagyományokat! Gyermekeinkben ma is hatalmas hit és szeretet van, érző szívűek, fogékonyak. Örömmel készítenek plakátokat, vállalnak szereplést, bújnak korabeli jelmezekbe. Nem hagyhatjuk, hogy sivár, ünnepek nélküli legyen a jövőjük! Tegyünk meg mindent, hogy legyen „jövőjük”!
Ünnepeljünk, emlékezzünk, emlékeztessünk! Legyünk büszkék magyarságunkra, őrizzük nyelvünk nagyszerűségét, szépségét!
Makuláné Gulicska Valéria
