Börtöntörténelem – Előítéletek (és jelzők) nélkül

Sorjázom, majd elvetem a jelzőket, amelyekkel leírhatom a péntek (április 30.)  délutáni kiállítás megnyitót. Elégedetlen vagyok, mert nem szolgálják a célom: átadni azt, aminek részese voltam. Így eldöntöm, mellőzni fogom a jelzőket, csupán a tényeket szedem egy csokorba, és azt, ki mint nyilatkozott a tárlat kapcsán.
Az Előítéletek nélkül címet viseli Bujdosó Balázs kiállítása a művelődési központ koncerttermi előcsarnokában, de a megnyitó előtt valami várakozás mégiscsak van a levegőben. Az amatőr festő, akinek munkáit láthatjuk, a szegedi Csillag börtön lakója már 16 éve, ám erre az alkalomra kiengedték. Börtöntörténelmet írtak e gesztussal, nagyon ritka az eset, mint ahogyan az is, hogy egy elítéltnek önálló kiállítása nyílik a szabad világban. Az okokról, körülményekről később.
Előbb talán azokról a kételyekről, amelyekre Pomozi István börtönmisszionárius ad választ, levélben küldött gondolatai révén. Azt a kettősséget fogalmazza meg, amellyel az elítéltet és a festőt szemléljük, ha az egy személyben jelenik meg előttünk. A börtönlakó és a tehetséges festő képe legtöbbször távol áll egymástól. De mint mondja, „nem tudhatjuk, az Isten kit milyen tálentumokkal áld meg, kit milyen módon akar kihúzni abból a mély gödörből, amibe belekerült. Anélkül, hogy felmentenénk, vagy csökkentenénk a felelősséget az elkövetett tettekért, biztosak lehetünk abban, hogy az évek során a festmények átformálták készítőjüket.”

Az ember születése folytán úton van – erre az állandó úton levésre építette megnyitó beszédét Pribék Endre művésztanár. Döntések és következmények összefüggéséről szólt, az útvesztők nehézségeiről, aztán a bemutatkozó ember példáján keresztül a megbocsátás, megbánás, az újrakezdés, a jó keresésének problematikáját vetette fel. A kiállított képek üzenetére hívta fel a figyelmet, és nyitottságra biztatott mindenkit: önmagunk (meg)keresésére.
Nagyon jó volt – összegez párás szemmel Bujdosó Balázs a megnyitó utáni beszélgetésünkkor. A kiállításon átéltek messze túlmennek azon, amit én szavakba tudnék foglalni. Először az ismerős arcokba próbáltam kapaszkodni, amikor ez megvolt, és újra kaptam levegőt, akkor körülnéztem, láttam, hogy összesúgnak az emberek, hogy „hú, ő az”, és mindenkinek a szemében bátorítás és kizárólag pozitív érzelmek tükröződtek.
Hogyan kezdett festeni?

Korábban egy keveset tetováltam, emiatt Boris Vallejo könyvein keresztül ismerkedtem a festészettel, és eldöntöttem, hogy világhírű festő leszek, mert ez egyszerű. Ez azóta sokban változott, „hűdehíres” nem leszek, de festeni – csak úgy – az jó.
Milyen területen dolgozott, mik a tervei a jövőre nézve?
Alapvetően pék vagyok, de kazánfűtő képesítést is szereztem, később dolgoztam mosogatóként, sírkövesnél, portásként játékteremben. Ha minden igazán jól sikerül, egy tanyán fogok élni, csendben, önellátó gazdaságban, és az összes időmet festéssel töltöm.
Mi ad erőt a jelent megélni, a jövőt tervezni?
– Nem hiszek abban, hogy valaminek erőt kell adni, ereje vagy van az embernek, vagy nincs. Az a kérdés, hogy azon kevesek, akikben ez megvan, mire használják fel? Hogy bennem miért így formálódott, azt nem tudom, de jó, hogy így van.
Attól, hogy különleges az alkotó személye, hajlamosak vagyunk többet belelátni a képek színeibe, csendjébe, a sötét és világos tónusokba. Tévedünk?
– Ha ezekről beszélni tudnék, akkor a festészetről is tudnék, de nem így van. Megpróbálom magam sokak helyébe képzelni, és olyant festeni, ami a legtöbb embernek tetszik. A minap kértek tőlem egy hárommondatos önéletrajzot, abban fogalmaztam a következőképpen: majdnem negyven évem közel fele idebenn telt, s ember nem láthatja a végét, a véget. Sem a múltamban az értelmet. Jövő? Igen, annak még lehet: megfesteni mindazt a rengeteg apró szépséget, melyről a nagy rohanásban megfeledkeznek az emberek. Én már nem rohanok, nincs miért kapkodnom. Talán képeimmel ezt néhányaknak megtaníthatom.
El lehet valamiféle bizonyítás az emberek felé arról, hogy megváltozott? Vagy fontosabb az önmaga iránti bizonyítási vágy?
– Na, most szeretnék látni egy olyan embert, aki ilyen szinten objektív tud lenni önmagával szemben…

Soha nem jött még ki rab festményeivel

– Hasonló is csak ritkán történt korábban a szegedi Csillag, illetve  a magyar büntetés-végrehajtás történetében. Pályázat keretében közös kiállítása volt a börtön alkotócsoportjának, amelyet Szegeden és Budapesten mutattak be – tudom meg Bozó Beától, a börtön sajtósától – de oda nem mehettek az elítéltek.
– Nem mindenki alkalmas erre – mondja Volford Róbert százados, a büntetés-végrehajtási osztály vezetője . – A döntés hozadéka kettős: az érintett pozitív megerősítést kap az eddigi tevékenységével, viselkedésével kapcsolatban, és a társadalomnak is megmutatjuk, hogy egy bűnelkövető is értéket képvisel, igyekszik változni, megpróbál változni. Sőt, a fogvatartott társainak is egy pozitív példa, hogy ha ezen az úton járnak, akkor ilyen lehetőségeik vannak.
– Az alkotó orosházi barátai kerestek meg engem – meséli Pusztai Lajos, a művelődési központ igazgatója. – A képeket szakértő szemek elé vittem, amikor megfelelt ezen a vizsgán, akkor kezdtük el szervezni a kiállítást, amely azon felül, hogy kuriózum, az elítélt visszailleszkedését is segíti a társadalomba. A börtön nevelési programjának egy szelete csapódott le itt ma, mert ez az ember eljutott odáig, hogy ma kiengedték a közösségbe, ahol az alkotásain keresztül a lelke itt marad.
Schütz Richárd, Bujdosó Balázs barátja, egyszerű válaszokat adva, magától értetődőnek mondta, hogy miért szervezte meg a tárlatot: mert a barátjának megígérte. Őket a közös múlt, a börtön hozta össze, Richárd szabadulása után a biztos támaszt jelentik a barátok a bent maradónak. Kérdésemre azt is elmondta: igen, a hétköznapokban találkozik az előítélettel a börtönt megjárt, munkát keresőkkel szemben.