KorTárs és barát

Bolmányi Ferenc képei szélsőséges érzelmeket váltanak ki a nézőkből.
Bolmányi Ferenc kiállítás nyílt pénteken Békéscsabán a Csaba Centerben lévő Jankay Galériában. Az orosházi Városi Képtárral közösen szervezett tárlaton 24 alkotást állítottak ki annak okán, hogy Jankay Tibor képzőművész kortársa, sőt barátja volt Bolmányi, akinek hagyatékát őrzi Orosháza.  Talán a mostani bemutatkozás újabb alkalom arra, hogy az orosháziak is felfedezzék (az utolsó éveiben Tótkomlóson alkotó) Bolmányit, akinek munkái – a képtár munkatársa, Mezei-Fehér Judit szerint – igen szélsőséges érzelmeket váltanak ki a nézőkből.

A megnyitó jó néhány művészetbarát érdeklődő jelenlétében zajlott a galéria Kortárs termében. A kortárs ebben az esetben Jankay kortársait jelenti, akiknek műveire igyekeznek a jövőben nagyobb fényt irányítani a házigazdák (Ván Hajnalka művészettörténész kezdeményezte a sorozatot).
Bolmányi lett az első, hiszen Jankay levelezésében ez a szál volt a leggazdagabb. A most felélénkített orosházi-békéscsabai művészeti kapcsolat, amelynek vannak korábbi gyökerei, talán a jövőben újra megerősödhet. Legalábbis ez a szándék, tudtuk meg Szegediné Kozák Mária igazgatótól. A jövőben ez újabb cserekiállításokat eredményezhet, hasonlóan a mostanihoz, hiszen a Magyar Kultúra Napjára a Városi Képtárban Jankay Tibor néhány alkotásából nyílik tárlat.

A zsinagógában szerette volna látni képeit

Bolmányi már élete utolsó évtizedében gondolkozott azon, hogy életművét felajánlja valamelyik városnak. Ez végül Orosháza lett, ugyanis Gonda Géza meghívta az alkotót városunkba, hogy mutassa be életművét az érdeklődő közönségének. Elmondások alapján Bolmányit annyira lenyűgözte az orosházi Kodály Zoltán Gyermekkórus csodálatos éneke, és valószínűleg a közönség szeretete, hogy megállapodott az akkori városvezetéssel: megkapjuk életművét, ha a város a romos állapotú zsinagógát rendbe hozza, és abban egy állandó Bolmányi Galériát hoz létre.
A festő abban a tudatban halt meg, hogy elrendezte életműve további sorsát. Ám a rendszerváltás miatt az akkori városvezetés nem vállalta a felújítás költségeit, így Bolmányi felesége sem adta át a teljes életművet. A művész álma csak 20 évvel később valósulhatott meg, amikor valóban megtörtént a felújítás. Jelenleg 40 festménye van a város tulajdonában, ő a Városi Képtár egyik legjelentősebb alkotója.

Ki is volt Bolmányi

Bolmányi Ferenc portréját megnyitó beszédében Mezei-Fehér Judit festette meg.

Bolmányi Ferenc (Léka, 1904. – Budapest, 1990.) kalandos utat járt be élete során, és talán éppen fényképész édesapja foglalkozásából adódó vándorélet a csírája szabad szellemének, mivel sohasem kötődött egyetlen áramlathoz, divatirányzathoz sem. Igazán nem volt tagja egyik művészcsoportnak sem, abszolút egyéni stílust tudhat magáénak.
A békéscsabai gimnáziumban Jankaytól sajátította el a festés alapjait, és jóval később találkoztak újra Szentendrén, és talán hatottak egymás művészetére is. Végül csak élete utolsó évtizedében ápoltak szorosabb barátságot. Mindketten hasonló utat jártak be a hírnévig, hasonló kvalitásúak, és igen termékeny alkotók voltak.
A diák Bolmányinak nagyon jó kézügyessége volt, élete első kiállítását már 1920-ban megrendezték a Munkácsy múzeumban. Csupán egy évig tartó főiskolai tanulmány után kimaradt a képzésből, anyagi okok miatt. A némafilmeket vetítő moziban hegedült, és portréfestéssel biztosította megélhetését Európa több városában, így Bécsben is, ahol 1933-ig élt.
Az ezt követő időszakban Bolmányi életművében igen erős a zenei ihletettség, a zenei élményből létrejövő festmény, az ún. „belső csengés”, amit a színek és formák együttes mozgása közvetít.
A döntő változást az 1930-as években az hozta meg számára, hogy hazaköltözött Budapestre, majd Szentendrén is sok időt tölt, ahol valóban művésszé ért. Itt éli első korszakát (Fényváros-sorozat), amelyet – mint az avantgárdokat – mély filozófiai gondolatok hatják át. A háború megtörte pályáját, zsidó származása miatt munkatáborban is volt, de erről később nem sokat beszél. Ebben az időben születnek madaras képei: sötét színekkel, amelyek fájdalmáról árulkodnak.

Bolmányi állandóan hullámzó sorsában 1945-55 közötti az egyik legjelentősebb időszak. Megbízzák a nagymarosi művésztelep vezetésével. A remény teremti meg a groteszk, mégis vidáman naiv képeit (Robin úr és társai). Később, a kultúrpolitikát kritizáló magatartása miatt megfosztják nagymarosi munkájától, mert nem hajlandó a szocialista realizmus ideológiáját követni. Száműzetésében talál rá új stílusára (Kozmikus korszak). Témája: a teremtés-elmúlás, a keletkezés-pusztulás folytonossága. Mintegy három évtized után újra változik megítélése, kitüntetéseket, elismeréseket kap.
1966 és 1978 között sok-sok üvegképet tervez, egyik ilyent a kecskeméti városi zsinagógában láthatjuk, amely ma a Tudomány és Technika Háza. Az utolsó korszak képeinek nyugtalansága belső feszültségről, az emberiség sorsa iránti féltésből, és saját halálfélelméről árulkodnak. Sajátos festőtechnika jellemzi, utolsó képein mintha minden lebegne, képeinek észrevehetően több központja van.
Bolmányi volt az a művész, aki az akadémizmustól az érzelmek kifejezéséig jutott el, mert el akart jutni. Nem érdekelte semmilyen társadalmi vagy politikai nyomás, és nem akart beleolvadni a nagyon átlagosba.