Évtizedeken keresztül a gyógyulást, vagy legalább az enyhülést keresőket szolgálta.
Mindig öröm olyanokkal találkozni, akik elégedettek, akik elérték céljaikat, s akik a kitüntetések ellenére sem felejtették el a kis utcát, amiből kiléptek az életbe. Ilyen ember Csiki Zoltánné dr., szül. Horváth Julianna is, aki önmagát Nagyhegyi úti lányként határozta meg.
Miért választotta ezt a pályát?
Sosem szerettem az oroszt, ezért kaptam az alkalmon, amikor továbbtanulás előtt álló gimnazistaként a Szegedi Orvostudományi Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának tájékoztatására mehettem az orosz óra helyett. Meggyőztek, így osztályfőnököm, Bor Pálné támogatásával és édesanyám áldásával jelentkeztem és felvettek – kezdte történetét.
Hogyan emlékszik vissza a diákévekre?
Sokat kellett tanulnunk, a laborgyakorlatok késő estig tartottak, mégis nagyon szívesen jártam egyetemre. Nem voltak könnyű évek. Apám 37 évesen maradt oda a háborúba, sosem tudtuk meg, hogy pontosan mi történt vele. Egyedül maradtunk édesanyámmal, aki nappal a kertet művelte és a piacon árulta, amit megtermelt, este pedig varrt, hogy tanulhassak.
1956-ot diákként élte át. Mesélne erről?
Megfogadtuk tanáraink intését és nem hagytuk el a kollégiumot, másnap azonban kitűztük a kokárdát és a Kárász utcán sétáltunk Szegeden. Amikor az egyetemisták nagygyűlést akartak tartani eldördült az első lövés, másnapra megérkeztek az orosz tankok. Akkor elhatároztam, hazamegyek. Tudja, elveszítettem apámat a politika miatt, ezért inkább hazajöttem édesanyámhoz az utolsó vonattal, amit még elengedtek. A diákévek után hazajöttem Orosházára, egészen 1995-ös nyugdíjba vonulásomig dolgoztam gyógyszerészként, később gyógyszertárvezetőként. A munkám során végig az a szemlélet vezetett, amit az egyetemen is tanultunk: a szó legnemesebb értelmében szolgálni a betegeket.
Hogyan tudta összeegyeztetni a családot és a munkát?
A mai napig ezen töprengek, hiszen reggeltől estig dolgoztunk, hétvégén ügyeltünk is, mindeközben a két fiút fel kellett nevelni. Minden este főztem, hiszen a férjem nem ette meg az üzemi kosztot, a gyerekek sem voltak oda a menzáért. Szerencsére a patika a posta mellett volt, hamar kaptunk telefont és azon keresztül neveltem a gyerekeket. Voltak nehéz időszakok, de sikerült erőt merítenem a mindennapokhoz, mert nem felejtettem el, honnan jöttem. Én nagyhegyi úti lány vagyok, aki az édesanyjától megtanulta a munka becsületét.
50 éve diplomázott, a közelmúltban vette át Szegeden az aranydiplomáját. Milyen érzésekkel állt ott?
Megható, de az elmúlásra is figyelmeztető ünnepség volt. Sorolták a neveket, akik már nem lehetnek köztünk, vagy akik betegség miatt nem jöhettek el. Én sem olyan stabilan mentem már fel a pódiumra. Mégis elmondhatom, hogy megkaptam, amire vágytam. Igaz, nem tűztem ki magam elé lehetetlen célokat. Szerettem volna eljutni Párizsba, ez tavaly sikerült. Már csak annyit szeretnék, hogy a családommal erőben, egészségben együtt éljünk.
