A temetőkben szelíden hunyorgó mécsesek pislákolnak, alkonyatkor nyugodttá, csendessé teszik a sírkerteket. Emlékezünk.
Így teszek én is, több éve már. Nagyszüleimet még gyermekkoromban veszítettem el, így minden évben az ő sírjuknál emlékeztem. Eddig. Nyáron elveszítettem édesapámat is, azt az embert, akire mindig számíthattam. Hirtelen jött halála a fájdalmat még fájóbbá tette és teszi azóta is.
Annyi mindent szerettem volna még neki elmondani, megköszönni, legfőképpen azt, hogy volt nekem. Hogy mindent megtett, amit csak lehetett, hogy soha ne érezzem hiányát semminek. Tanácsokkal látott el, melyeket megfogadtam, mert mindig tudtam, hogy jót akar. És ezt már nem köszönhetem meg neki, nem ölelhetem át többé és nem mondhatom százszor és százszor: szeretlek!…Gyertyát nyújtok most már érte is.
Elvesztése óta érzem igazán, hogy felnőttem.
Gyorsan és fájdalmasan. Átértékeltem az élet értelmét. Még fontosabbá váltak azok, akiket eddig szerettem. Most nem számít a holnap, annál fontosabb a jelen. Azok, akik körülvesznek, akikben bízom és akik támaszt nyújtanak nekem. Kevesen vannak, de sokkal értékesebbek, mint eddig. Féltem őket, hisz az élet bebizonyította: megtörténhet az, amit tudunk, de elfogadni sohasem fogunk.
Ezekben a napokban még nagyobb a fájdalom. Emlékek özönében élem mindennapjaimat, ahogy teszik ezt sokan. Könnyek csorognak arcunkon, a fájdalom és az emlékezés könnyei. Állunk szeretteink sírjai mellett és sajog a szívünk. Annyi mindent szerettünk volna még megbeszélni, de helyettünk most már a gyertyák, virágok, koszorúk, emlékeink, érzéseink és gondolataink beszélnek.
„Csak nézek az égre apa és te jutsz eszembe, te és minden cselekedeted!
– Van egy dolog, amit tudok:
Veled lehetek, amikor csak akarok!
Csak annyi kell, hogy becsukom a szemem,
S már fogod is a kezem.
Az álom véget ér, én egyedül vagyok,
De még mindig hallom a hangod!
Újra könnyes szemmel nézek az égre…..
Hiányzol! – Ezt suttogom halkan a szélbe…..”
