Műegyetemistaként átélték 1956-ot és megrázó eseményeket láttak az akkori, orosházi diákok.
Az idén 111 gépészmérnök kapott aranydiplomát, közülük kettő orosházi. Tóth Ferenc és Soós István nemcsak szakmai pályafutásukról, de ’56-os élményeikről is meséltek.
Soós István
Soós István a Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségizett 1954-ben, majd felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára. 1959-ben, friss diplomásként, Budapesten, a Hungária Vegyiműveknél helyezkedett el.
1973-ban hazaköltözött Orosházára, majd az Alföldi Kőolaj- és Gázipari Gépgyárában tevékenykedett műszaki osztályvezetőként. Jelentős eredményeket ért el, melyért megkapta a Kiváló Munkáért érdemérmet. 65 éves korában az AKG-ből ment nyugdíjba. Az ötvenéves díszoklevélen kívül büszke arra, hogy gyermekéből is mérnököt nevelt.
Én is felvonultam
– Nem voltak gazdagok a szüleim, de amennyire tudtak, támogattak. Az ösztöndíj mellett raktam én is vagonokat, lapátoltam havat. A Szent Imre kollégiumban laktam, ahol negyven évvel később a fiam is.
– A műegyetemisták köztudottan igen aktív szerepet vállaltak az eseményekben. Ön hogyan élte meg ezeket a napokat?
– Engem nem érdekelt a politika. A műegyetemi felvonulásokon, a Bem térre való kivonuláson azonban én is részt vettem, de a lövöldözésektől távol tartottam magam. Akkoriban a Dob utcában laktam albérletben. A lakás közel volt a felkelők egyik hadi központjához. Mivel ott komoly harc folyt, mi a november 4.-e után főként a pincében voltunk.
Sajnos néhány olyan esetet is láttam, ami halállal végződött. Különösen egy volt nagyon megrázó. A pincében hárman összefogtunk és elindultunk kenyérért. A Baross téren egy harckocsiból folyamatosan lőttek. Szerencsénk volt, mert bennünket nem talált el. A Városliget mellé értve egy férfi holttestét láttuk. Mindkét hóna alatt egy-egy vekni volt. November végén hazajöttem és karácsonyig itthon voltam.
A rendszer sírásói
– A későbbiekben érezte hatását annak, hogy részt vett a felvonulásokon?
– 1957. október 22-én, egy órán, ahol körülbelül 200 diák volt, beviharzott egy szociáldemokrata politikus. Habzó szájjal leszedte rólunk a keresztvizet is. Elmondta, hogy nekünk nem jut majd sehol íróasztal, mi a rendszer sírásói vagyunk. Azonban mi mégis lediplomáztunk, bár az évfolyamunk sok helyen nem volt kedvelt.
– Visszatérve a díszoklevélre: mikor volt büszkébb? Ötven évvel ezelőtt vagy most?
– Az elsőért is meg kellett dolgozni, de nyugdíjasként nagyon fontos egy ilyen elismerés, hiszen ezzel az ötven éven át kifejtett értékes szakmai tevékenységet ismerik el.
Tóth Ferenc
Tóth Ferenc 1932-ben született Orosházán és 1959-ben diplomázott Budapesten, a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán. Diplomája megszerzése után Szegedet választotta, ahol 15 évig dolgozott a Bács megyei Tégla- és Cserépipari Vállalatnál, főmérnökként.
(Fotó: Kecskeméti Krisztina)
Később kutató-fejlesztő munkát is végzett. Vezetésével fejlesztették ki a magas hőszigetelési értékkel rendelkező „polisztirol” gyöngyös PHOROTHERM téglát. Gépkezelő mesterszakmunkás tananyagot is állított össze. Munkássága elismeréseképpen az építésügyi miniszter kitüntetésben részesítette. Megszakítás nélkül 41 évig dolgozott a szilikátiparban. Nyugdíjba vonulása után visszaköltözött feleségével szülővárosukba, Orosházára.
Utóvizsga marxizmusból
– Kalandos diákéveket éltünk meg. Harmadévesek voltunk, amikor kitört a forradalom. Abban az évben három hónapig nem tanítottak, a féléves vizsgáinkat is összevonva éves vizsgaként tettük le júliusban. Egyetlen utóvizsgám volt az öt év alatt, marxizmusból. Szerencsére nem egyedül kellett újra a bizottság elé állnom, az évfolyamunk 72%-a bukott meg akkor abból a tantárgyból – emlékezett vissza az idős mérnök.
– Milyen emlékei maradtak a forradalomról?
– November 3.-a előtt „kiloptam magam” Budapestről. Egyik békéscsabai társammal együtt egészen Szarvasig jutottunk egy baromfiszállító teherautó platóján állva. Éjszaka értünk oda, a helyi szálloda portása engedett be, hogy ott megpihenjünk. Onnan reggel 6-kor gyalogosan elindultam hazafele, délután 4-re értem Orosházára, útközben egyetlen emberrel sem találkoztam.
Egyik ismerősömmel felmentem pár hét múlva Budapestre szétnézni, akkor szembesültem azzal a rombolással, ami a mi diákotthonunkban is történt. Több évfolyamtársam, ki részt vett a forradalomban külföldre kényszerült. A tanszékvezető tanárainkat elküldték az egyetemről, ellenforradalmároknak nyilvánították őket. A következő szemeszterben azonban már mindenki visszakerült a helyére, mert belátták, hogy a professzorok, tanárok nélkül nem működik az oktatás.
– A régi csoporttársakkal tartják még a kapcsolatot?
– Igen, elég sokkal, sőt azokkal is, akik külföldre kényszerültek a forradalom miatt. Az aranydiplománk átvételekor nem voltunk ott mindannyian, de a résztvevőkkel szívesen idéztük fel a régi emlékeinket és koszorúztuk meg kedvenc tanárunk szobrát, aki mindannyiunk életében maradandó nyomot hagyott.
