Egy frissen beüzemelt üdítőautomata üzérkedésének voltam szemtanúja. Az eset általánosításra ad módot, vitaindítóként is szánom e sorokat.
A műfajban járatlan nagypapa, és vélhetően a gépek e fajtájával először találkozó unokája próbál fél liter édes nedűhöz jutni, 220 forintért. A piros, csalogató monstrum előtt elbizonytalanodnak, örülnek, amikor megtalálják a rést, ami elnyeli az érméket, aztán a körül állók segítségével beazonosítják a kiválasztandó üdítő kódját, beütik, és várnak. A belső kar tétován tesz egy utat lefelé, aztán vissza, majd egy kört felfelé, és visszaáll eredeti helyére. A nagyszülő és az unoka vár.
Hiába: nincs eredmény.
Értetlenség ül a „vásárlók” arcára, várakozva, és hitetlenül néznek a körülöttük állókra, akik már szereplői a jelenetnek, egy-két ötlettel előjönnek, nyomogatnak, okoskodnak, hogy hogyan kell, vagy kellett volna. Segítőkészek de nyugodtabbak: nem az ő pénzüket nyelte el, és ők rögtön tudták, hogy ha elsőre nem adott üdítőt, később sem fog.
Ez benne van
a pakliban. Hőseink a következő döntéseket hozhatják: megetetik a gépet még egyszer, és akkor dupla áron ittak, vagy nem isznak, pedig fizettek. Utóbbi mellett döntenek, és nekem a közeli büfé jut eszembe, ahol (lehet, hogy drágábban, de) minden fizetéskor biztos a gyömbér. A gyerek csalódott, őt nem nyerte meg magának ez az iparág, a nagypapa örülhet, hogy a copfos belátó, és nem követelőzik.
Nem nagy ügy,
de adódik a kérdés: erre szocializáljuk a gyerekeket? Meddig őrizzük/őrizhetjük meg bennük az eredendő bizalmat a világgal szemben? Minél hamarabb szembesüljön azzal, hogy jótett helyében nem mindig…? Vagy tiltsuk el az automatától (többek között), és amíg lehet, kérjen kiflit, csokit, gyömbért Marika (netán Ica) nénitől, a büféstől? (Aki szintén becsaphatja, de akkor velem gyűlik meg a baja…)
